III

KEZDJÜK ÚJRA KRISZTUSBAN

29. „S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Ez a bizonyosság, kedves Testvérek, kétezer éven át elkísérte az Egyházat, s a Jubileum ünneplése során is megelevenedett szívünkben. Keresztény életünk számára megújult lendületet kell merítenünk belőle, s utunk során ihlető erőként kell hozzá folyamodnunk. A Feltámadott köztünk való jelenlétének tudatában tesszük fel ma azt a kérdést magunknak, melyet Péterhez intéztek Jeruzsálemben pünkösi beszéde után: „Mit tegyünk hát?” (ApCsel 2,37).

Bizakodó optimizmussal faggatjuk magunkat, mindazonáltal nem becsüljük alá a problémákat. Természetesen nem engedhetünk annak a naiv kísértésnek, mely varázsige formájában minket is befolyásolni próbál korunk nagy kihívásaival szemben. Nem: minket nem valami varázsige fog megmenteni, hanem egy Személy, s a minket vezérlő bizonyosság: Veletek vagyok!

Nem „új programot” kell kitalálnunk. A program már megvan: ugyanaz, mint mindig is, az Evangélium és az élő Hagyomány öröksége. Végeredményben Krisztus köré összpontosul, őt kell megismernünk, szeretnünk, követnünk, hogy benne részesei lehessünk a Szentháromság életének, s hogy vele együtt átalakíthassuk a történelmet, mígnem beteljesedik az a mennyei Jeruzsálemben. Ez a program nem változik együtt a különféle korokkal és kultúrákkal, mégha számol is a létükkel, hogy őszinte párbeszédet és hatékony kommunikációt folytathasson velük. Ezt a mindenkori programot tekintjük sajátunknak a harmadik évezredben is.

Mindazonáltal le kell fordítanunk, az egyes közösségek létfeltételeihez igazított pasztorációs irányelvek formájában. A Jubileum rendkívüli alkalmat jelentett számunkra ahhoz, hogy néhány évre elkötelezzük magunkat az egész Egyház számára közös úton, ahol is a Szentháromság témája köré építjük a katekézist, és sajátos pasztorációs tevékenységgel kísérjük, hogy termékennyé tegyük a jubileumi ünneplést. Szeretném kifejezni köszönetemet azért a szívélyes fogadtatásért, mellyel A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levelem javaslatait magatokévá tettétek. Most azonban nem közvetlen cél lebeg előttünk, hanem a hétköznapi pasztoráció szélesebb és nem kevésbé követelő horizontja. Az egyetemes és elidegeníthetetlen koordináták közepette szükség van arra, hogy az Evangélium egyedülálló programja továbbra is megjelenjen minden egyházi közösség szintjén – ahogy az mindig is történt. A részegyházakban lehet ugyanis kijelölni a program konkrét elemeit – céljait és munkamódszereit, a személyek képzését és értékelését, a szükséges eszközök feltárását –, melyek segítségével Krisztus hirdetése eljut a konkrét személyekhez, közösségeket formál és az evangéliumi értékekről tett tanúságtétel által mélységében is átjárja a társadalmat és a kultúrát.

Élénken buzdítom tehát a részegyházak főpásztorait, akiket Isten népének különféle tagjai segítenek munkájukban, hogy bizalommal jelöljék ki a jövő felé vezető út szakaszait, s az egyházmegyei közösségek döntéseit hozzák összhangba a szomszédos egyházak, valamint az egyetemes Egyház döntéseivel.

Ennek az összhangnak a kialakítását minden bizonnyal meg fogja könnyíteni az a – mára szokásossá vált – kollegiális együttműködés, mely a püspöki konferenciák püspökei között és a zsinatokon kialakult. Vajon nem éppen ez-e a püspöki szinódus földrészenkénti gyűléseinek is az értelme, melyek a Jubileum előkészítésében segítettek, kidolgozva azokat az irányvonalakat, melyek a különféle feltételek közepette és kultúrákon belül meghatározták az Evangélium hirdetésének módjait? A gondolkodás e gazdag kincsét nem engedhetjük veszendőbe menni, hanem konkrétumokba kell átültetnünk.

A pasztoráció megújításának feladata áll tehát előttünk. Oly lelkesítő munka ez, mely mindannyiunkra vár. A közös irányvétel kialakítása érdekében mindenesetre szeretnék kiemelni néhány elsődleges pasztorációs feladatot, melyeket különös erővel domborított ki a nagy Jubileum tapasztalata.