A szentség

30. Mindenekelőtt nem habozok kijelenteni, hogy az a távlat, melyhez egész pasztorációs haladásunkat igazítanunk kell, a szentség távlata. Nem ez volt-e a jubileumi búcsú végső értelme is: Krisztus különös kegyelmet kínált nekünk, hogy minden megkeresztelt élete mélységesen megtisztuljon és megújuljon?

Kívánom, hogy a Jubileum résztvevői közül sokan élvezhessék ezt a kegyelmet, annak tudatában, hogy ez a kegyelem igényteli. Miután véget ért a Jubileum, folytatódik a megszokott út, a szentség bemutatása mindazonáltal a lelkipásztori munka minden korábbinál inkább sürgető feladata marad.

Újra fel kell tehát fedezni, a maga teljes hordereje szerint, a Lumen gentium kezdetű, Egyházról szóló dogmatikai konstitúció V. fejezetének programját: mely szerint „az Egyházban mindenki meg van híva az életszentségre”. A zsinati atyák nem azért tulajdonítottak oly nagy jelentőséget ennek a tárgykörnek, hogy spirituális jelleget adjanak az egyháztannak, hanem inkább azért, hogy kifejlesszék a benne rejlő sajátos lendítőerőt. Az, hogy újból felfedezték az Egyház „misztérium”-jellegét – vagyis hogy „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép” ¹⁵a „szentség” újbóli fölfedezéséhez is el kellett hogy vezessen, abban az alapvető értelemben, hogy az Egyház Ahhoz tartozik, aki maga „a háromszor Szent” (vö. Iz 6,3). Amikor azt mondjuk, hogy az Egyház szent, akkor Krisztus Jegyeseként gondolunk rá, akiért éppen azért áldozta fel magát a mi Urunk, hogy megszentelje (vö. Ef 5,25–26). A szentségnek ez az – úgyszólván – objektív ajándéka minden megkereszteltnek felkínáltatik.

Az ajándék azonban feladatként fogalmazódik meg, mely minden keresztény élet követendő irányelve marad: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek” (1 Tessz 4,3). Ez a kötelezettség nemcsak néhány keresztényre érvényes: „Bármilyen rendű-rangú keresztény ember meg van híva a teljes értékű keresztény életre és a tökéletes szeretetre”. ¹⁶