Az imádság
32. A szentségnek ehhez a pedagógiájához
olyan kereszténységre van szükség, mely mindenekelőtt
az imádság művészetét gyakorolja. A Jubileumi Év
minden korábbinál intenzívebben élte meg a személyes
és közösségi imát. Tudjuk azonban, hogy az imádság
nem tekinthető automatizmusnak. Tanulnunk kell imádkozni, mindig újból
be kell fogadnunk az isteni Mester ajkainak művészetét,
ahogy az első tanítványok is tették: „Uram, taníts
meg minket imádkozni!” (Lk 11,1). Az imádság során
kialakul az a párbeszéd Krisztussal, amely bensőséges
barátai közé emel bennünket: „Maradjatok hát
bennem, s akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4). Ez a kölcsönösség
a keresztény élet lényege, lelke, s egyben minden hiteles
pasztorációs élet feltétele is. Ha sikerült
megvalósítani a Szentlélek segítségével,
akkor – Krisztussal és Krisztusban – elvezet bennünket az Atya arcának
szemléléséhez. Megismerni a keresztény imádság
e szentháromságos szerkezetét, mely mindenekelőtt a
liturgiában, az egyházi életnek e csúcsát és
forrását jelentő17közegében,
de ugyanakkor a személyes tapasztalatban is élhető – ez a
titka a valóban eleven kereszténységnek, melyet nem a jövőtől
való félelem kormányoz, mivel mindig újra visszatér
a forráshoz és újjáéled általa.
|