34. Bizonyos, hogy azok a hívek, akik különleges, Istennek szentelt életre kaptak hivatást, az imádságot is különleges formában hivatottak gyakorolni, mivel hivatásuk természeténél fogva fokozottan készségessé teszi őket a szemlélődés tapasztalataira, nekik pedig nagylelkű buzgalommal kell keresniük ezeket. Tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy az egyszerű keresztények beérhetik felületes imádsággal, mely nem képes betölteni életüket. Mivel a mai világ számos megpróbáltatást mér a hitre, az ilyen felületesen imádkozók nemcsak középszerű keresztényeknek bizonyulnak, hanem „veszélyeztetett keresztényeknek” is. Az az alattomos veszély fenyegeti őket, hogy hitük fokozatosan elsorvad, s végül még a „pótszerek” csábításának is engednek, s hajlani kezdenek a pótvallások kínálata vagy a babona szélsőséges formái felé.

Szükség van tehát arra, hogy az imádságra nevelés központi helyet foglaljon el az egész lelkipásztori programban. Jómagam azt tervezem, hogy a szerdai katekézisek folyamán a zsoltárokról folytatok elmélkedést, kezdve a Laudes zsoltáraival, melyek az Egyház nyilvános imájának kezdetén egész napunk megszentelését és irányítását szolgálják. Mennyire hasznos lenne, ha nemcsak a szerzetes-, hanem a plébániaközösségek is élnének velük, hogy egész életüket az imádság hassa át! Újra vissza kellene adni – természetesen a szükséges körültekintéssel – a népi imaformák értékét, és főleg nevelni kellene a népet a liturgikus imádságra. Talán sokkal közelebb járunk ahhoz az időhöz, amikor a keresztény közösség összehangolja majd a pasztorációs tevékenység és a világban tett tanúságtétel sokféle formáját a szentmise ünneplésével és alkalmanként a Laudes és a Vesperás elmondásával, mintsem gondolnánk! A számos elkötelezett keresztény csoport tapasztalata, mégha zömükben világiak alkotják is őket, ezt bizonyítja.