36. A Dies Domini kezdetű apostoli levél nyomában szeretném tehát szorgalmazni, hogy az eucharisztia ünneplésén való részvétel minden megkeresztelt számára valóban a vasárnap szíve legyen. Olyan elkötelezettség ez, melyről nem szabad lemondanunk, s amellyel nemcsak kötelességet teljesítünk, hanem azért veszünk részt rajta, mert szükségszerű eleme a valóban tudatos és hitvalló keresztény életnek. Olyan évezredbe lépünk, melyet a kultúrák és vallások összekeveredése jellemez, még a korábbi keresztény országokban is. Számos vidéken csak „kisded nyáj” (Lk 12,32) a keresztények csoportja, vagy legalábbis azzá válik. Ez a körülmény azzal a kihívással szembesít, hogy – igen gyakran magunkra maradva vagy nehézségekkel küszködve – a korábbinál jóval határozottabban kell kiállnunk sajátosságaink mellett. Az egyik ilyen sajátosság éppen a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettsége. Amikor azonban Isten családjaként minden héten egybegyűlnek a keresztények az élet Igéjének és Kenyerének asztala körül, akkor a vasárnapi szentmise a szétszóródás ellen is felvértezi őket. Azzá a kitüntetett hellyé válik, ahol állandóan hirdetjük és megvalósítjuk a közösséget. Az Úr napja, éppen a szentmisén való részvétel által, az Egyház napjává is válik, ²² s általa az Egyház hatékonyan betöltheti az egység szentségének szerepét.