A kegyelem elsődlegessége
38. A tervek kidolgozása során, amikor nagyobb bizalommal kötelezzük
el magunkat egy olyan pasztoráció mellett, mely megadja mind a
személyes, mind a közösségi imának a nekik kijáró
helyet, egyúttal tekintettel kell legyünk az élet keresztény
látásmódjának lényeges elvére is: a
kegyelem elsődlegességére. Szembe kell néznünk
azzal a kísértéssel, mely mindig is veszélyt jelent
minden lelki előrehaladásra és magára a lelkipásztori
tevékenységre nézve is: nem szabad azt hinnünk, hogy
az eredmények a mi cselekvő- és tervezőképességeinktől
függenek. Isten azt várja tőlünk, hogy működjünk
együtt kegyelmével, s arra szólít bennünket,
hogy minden értelmi és cselekvési képességünket
vessük latba Isten Országa ügyének szolgálatában.
Ne felejtsük azonban, hogy „Krisztus nélkül semmit sem tehetünk”
(vö. Jn 15,5).
Az imádság éppen ezt az igazságot teszi elevenné
számunkra. Állandóan emlékeztet bennünket
Krisztus elsődlegességére, a vele való kapcsolatban
pedig a belső élet és a szentség primátusára.
Ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az elvet, csodálkozhatunk-e
akkor azon, hogy pasztorációs terveink kudarcba fulladnak és
a kielégületlenség kedvet szegő érzését
hagyják a szívünkben? Azoknak a tanítványoknak
a tapasztalatára teszünk szert, akik így szóltak a
csodálatos halfogás evangéliumi epizódjában:
„Egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit” (Lk
5,5). A hit, az imádság, az Istennel folytatott párbeszéd
pillanata azonban megnyitja szívünket a kegyelem áradata előtt,
amelynek segítségével Krisztus szava teljes erejével
áttör tehetetlenségünkön: Duc in altum! Az említett
halfogás során Péternek jut az a szerep, hogy kimondja a
hit szavait: „A te szavadra, kivetem a hálót” (uo.). Engedjétek
meg Péter Utódának, hogy az új évezred elején
az egész Egyházat a hitnek erre az aktusára ösztönözze,
mely az imádságos elkötelezettség megújulásában
fejeződik ki.
|