Az Ige hirdetése

40. Az Igéből táplálkozni, hogy evangelizációs küldetésünk során „az Ige szolgáivá” váljunk, ez valóban elsődleges feladata az Egyháznak az új évezred küszöbén. Ma már meghaladott elképzelés az, még a régen evangelizált országokban is, hogy „keresztény társadalomban” élünk, amely az embert mindig is jellemző számos gyengeség dacára is kifejezetten evangéliumi értékekre hivatkozik. Bátran szembe kell néznünk a mind sokrétűbbé és megterhelőbbé váló helyzettel, a jelenségek világméretűvé válásával s a népek és kultúrák állandóan új és változó mozaikjával, amely ezzel együtt jár. Az eltelt években számtalanszor megismételtem új evangelizációra szólító felhívásomat. Most is megismétlem ezt, főként annak bizonyítása érdekében, hogy fel kell elevenítenünk a kezdetek lendületét, át kell adnunk magunkat a Pünkösd utáni apostoli igehirdetés hevének. Pál lángoló érzelmeit kell felszítanunk magunkban, aki így kiáltott: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1 Kor 9,16).

Ez a szenvedély bizonyosan feltámasztja majd az Egyházban az új missziós lelkületet, amely nem „specialisták” csoportjának lesz fenntartva, hanem Isten népének minden tagját felelősséggel elkötelezi majd. Aki valóban találkozott Krisztussal, az nem őrizheti meg őt önmagának, hanem hirdetnie kell. Új apostoli lendületre van szükség, amelyet – mint minden megkeresztelt és megbérmált hívőt kötelező erőt – a keresztény közösségek és csoportok mindennapos feladataként élünk meg. Ezt a belső szükségletet azonban úgy kell kielégíteni, hogy kellő tisztelettel vagyunk a konkrét személyek mindig eltérő előrehaladásának körülményeire és figyelmet tanúsítunk a különféle kultúrák iránt, melyekbe a keresztény üzenetet beoltani kívánjuk, hogy a konkrét népek sajátos értékeit ne tagadni, hanem megtisztítani és teljességükre segíteni törekedjünk.

A harmadik évezred kereszténységének mind fokozottabban kell válaszolnia az inkulturáció e követelményére. Miközben a kereszténység teljesen önmaga marad, tökéletes hűségben az Evangélium hirdetéséhez és az egyházi hagyományhoz, ugyanakkor magára ölti annak a számtalan kultúrának és számtalan népnek az arcát is, amely befogadja, s akik között gyökeret ver. A Jubileumi Évben különösen nagy örömmel tölt el bennünket az Egyház sokszínű arcának ez a szépsége. Mindez azonban csak kezdet, éppen csak vázlata annak a jövőnek, melyet Isten Lelke készít nekünk.

Krisztus ajánlatát mindenki előtt bizalommal el kell ismételnünk. A felnőttekhez, a családokhoz, a fiatalokhoz, a gyermekekhez fordulunk, s közben nem rejtjük véka alá az evangéliumi üzenet legradikálisabb követelményeit, hanem elébe megyünk minden egyes személy – érzékenységüket vagy nyelvüket illető – igényeinek, Pál példájára, aki ezt mondta: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” (1 Kor 9,22). Amikor ezeket a javaslatokat teszem, különsen az ifjúság pasztorációjára gondolok. A Jubileum éppen az ifjúság körében kínálta nekünk a nagylelkű szolgálatkészség tanúságtételeit – ahogy már említettem. Tudnunk kell értékelni ezt a vigasztaló választ, s lelkesedésüket mint új talentumot (vö. Mt 25,15) kell befektetnünk, melyet azért bízott ránk az Úr, hogy megsokszorozzuk azt.