A közösség
lelkisége
43. A közösség otthonává és iskolájává
kell tennünk az Egyházat – ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk
a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni
Isten szándékaihoz és válaszolni akarunk a világ
várakozására is.
Hogy mit jelent ez konkrétan? Okfejtésünk válhatna
itt közvetlenül akcióprogrammá is, tévedés
lenne azonban ezt a magatartást választani. Mielőtt ugyanis
felvázolnánk a konkrét kezdeményezések
programját, előbb a közösségi szellem előmozdítása
a fealadat, ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk
mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk,
mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek
és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése
történik, mindenütt, ahol családok és közösségek
épülnek. A közösségi szellem mindenekelőtt
azt jelenti, hogy szívünk pillantását a bennünk
lakó Szentháromság misztériumára szegezzük,
akinek fényét fel kell ismernünk a mellettünk élő
testvérek arcán is. A közösségi szellem azt
jelenti, hogy a misztikus Test mélységes egységének
megfelelően figyelünk hittestvéreinkre, úgy tekintünk
rájuk, mint „közülünk valókra”, megosztjuk velük
örömeiket és szenvedéseiket, kitaláljuk vágyaikat
és válaszolunk szükségleteikre, igaz és mély
barátságot kínálunk nekik. A közösségi
szellem azt a képességet is jelenti, hogy meglátjuk a másikban
a jót, hogy úgy fogadjuk és értékeljük
azt, mint Isten ajándékát: mint „számomra való
ajándékot” is, nem pusztán annak a testvérnek az ajándékát,
aki közvetlenül kapta. A közösségi szellem végül
azt jelenti, hogy megadjuk a testvérnek az „őt megillető
helyet”, hogy „hordozzuk egymás terhét” (Gal 6,2) és
elutasítjuk azokat az önző kísértéseket,
melyek folyamatosan fenyegetnek bennünket, s amelyek versengést,
karrierizmust, gyanakvást és irigységet szülnek. Ne
essünk illúziókba: e lelki haladás nélkül
a közösségalkotás külső eszközei nem
sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának,
csak mímelnék a közösséget, nem pedig a növekedés
kifejeződéseit és útját alkotják.
|