52. Egyértelmű, hogy a felsorolt feladatokat sajátosan keresztény stílusban kell megvalósítani. Főként a világiakra hárul, hogy e feladatkörökben betöltsék sajátos hivatásukat, anélkül, hogy valaha is engednék, hogy a keresztény közösségeket szociális szolgáltatókká fokozzák le. Főként a polgári társadalommal való kapcsolatokat kell úgy alakítani, hogy közben tiszteletben tartjuk ennek autonómiáját és szakértelmét – erre figyelmeztet az Egyház társadalmi tanítása is.

Tudjuk, milyen erőfeszítéseket tett, főként a huszadik század folyamán, az egyházi Tanítóhivatal annak érdekében, hogy a társadalmi valóságokat az Evangélium fényében értelmezze, s hogy mind pontosabb és szervesebb módon járuljon hozzá a mára már planetáris méreteket öltött társadalmi kérdés megoldásához.

Ez az etikai és társadalmi vonatkozás feltétlenül szükséges dimenziója a keresztény tanúságtételnek. El kell vetnünk minden olyan kísértést, mely magánügynek tekinti vagy individualista módon értelmezi a kereszténységet, ez ugyanis nem lenne összeegyeztethető a szeretet követelményeivel, még kevésbé a „Megtestesülés” logikájával, végeredményben pedig a kereszténységben élő eszkatológiai feszültséggel. Ez az eszkatológiai feszültség tudatosítja bennünk a történelem viszonylagos jellegét, ugyanakkor nem ment fel bennünket e történelem építésének kötelezettsége alól. Minden korábbinál aktuálisabb a II. Vatikáni Zsinat tanítása: „A krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, éppen ellenkezőleg: még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak”. ³⁶