1. Az új évezred kezdetén (Novo millennio ineunte), amikor véget ér a Nagy Jubileum – ebben az évben ünnepeltük a Jézus születése óta eltelt kétezer esztendőt –, és új időszak nyílik az Egyház előtt, újra visszhangzanak szívünkben Jézus szavai. Ô, miután Simon bárkájából beszélt a tömeghez, arra szólította fel az Apostolt, hogy „evezzen a mélyre” halat fogni: „Duc in altum” (Lk 5,4). Péter és az első társak hittek Krisztus szavainak és kivetették hálójukat. „S annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló” (Lk 5,6).

Duc in altum! Ezek a szavak ma is visszhangzanak szívünkben, s arra ösztönöznek, hogy hálával emlékezzünk meg a múltról, szenvedélyesen éljük a jelent és nyíljunk meg a jövő előtt: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8).

Nagy volt az öröme ebben az évben az Egyháznak, aki Ura és Jegyese arcát szemlélte. Minden korábbit meghaladó mértékben zarándok néppé vált, s „a juhok nagy pásztorának” (Zsid 13,20) vezetésére bízta magát. Isten népe itt, Rómában, Jeruzsálemben és minden részegyházban is olyan rendkívüli lendülettel lépte át a „Szent Kaput ” – aki Krisztus –, hogy számos tagját vonzotta magával. Ehhez a Krisztushoz, a történelem céljához és a világ egyetlen Üdvözítőjéhez kiáltotta az Egyház és a Lélek: „Marana tha – Jöjj el, Urunk, Jézus” (vö. Jel 22,17.20; 1 Kor 16,22).

Lehetetlen fölbecsülni annak a kegyelemnek a jelentőségét, mely az eltelt év folyamán érintette meg a lelkeket. Bizonyos azonban, hogy „az élet folyója”, mely „Isten és a Bárány trónjából fakad” szüntelenül (vö. Jel 22,1), áradt szét az Egyházban. A Lélek vize ez, mely csillapítja szomjunkat és megújít bennünket (vö. Jn 4,14). Az Atya irgalmas szeretete nyilvánult meg nekünk ismét Krisztusban. A Jubileumi Év befejeztével ismét ujjongva énekelhetjük a hálaadás ősi énekét: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökkévaló” (Zsolt 118[117],1).