I
TALÁLKOZÁS KRISZTUSSAL: A NAGY JUBILEUMI ÉV ÖRÖKSÉGE
4. „Hálát
adunk neked, mindenható Urunk, Istenünk” (Jel 11,17). A Jubileumi Évet
meghirdető bullában azt az óhajomat fejeztem ki, hogy a
Megtestesülés misztériuma kétezredik éve „egyetlen, szakadatlan dicsőítő énekké” váljon „a Szentháromságról”, 2valamint hogy „a kiengesztelődés útja
és az igaz remény jele legyen mindazok számára,
akik Krisztusra és az Ô Egyházára tekintenek”. 3A jubileumi év megélése
ezeknek az alapvető dimenzióknak megfelelően történt,
néha olyan telített pillanatokat idézve elő, hogy
szinte kézzelfoghatóvá vált Isten irgalmas jelenléte,
amelyből eredően „minden jó adomány és minden tökéletes
ajándék felülről száll alá” (Jk 1,17).
Mindenekelőtt a dicséret dimenziójára
gondolok. Ebből fakad a hit minden hiteles válasza arra az isteni
kinyilatkoztatásra, amely Krisztusban testesült meg. A
kereszténység a kegyelem műve, annak az Istennek a meglepetése,
aki nem érte be azzal, hogy megteremtse a világot és az embert,
hanem teremtményei lépteihez igazodott, és miután
sokszor és sokféle módon szólt hajdan az
atyákhoz, „ezekben a végső napokban Fiában
szólt hozzánk” (Zsid 1,1–2).
Ezekben a végső napokban! Igen, a Jubileumi Év
megsejttette velünk, noha kétezer év múlt el a
történelem során, mégsem veszített
hamvasságából ez a „mai nap”, melyre az angyalok
hivatkoztak, amikor hírül adták a pásztoroknak azt a
csodálatos eseményt, hogy Jézus megszületett
Betlehemben: „Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus az
Úr, Dávid városában” (Lk 2,11). Kétezer
év telt el, ma sokkal inkább, mint valaha, eleven az a
kijelentés, melyet Jézus tett saját
hivatásáról a názáreti zsinagógában
elképedt honfitársai előtt, amikor magára alkalmazta
Izajás jövendölését: „Ma beteljesedett az
Írás, amit az imént hallottatok” (Lk 4,21). Kétezer
év telt el, de az irgalomra szoruló bűnösök – s
ugyan ki nem szorul rá? – továbbra is vigasztalást
találnak az üdvösség e „mai napjában”, aki a
Kereszten megnyitja Isten Országát a bűnbánó
latornak: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a mennyben” (Lk
23,43).
|