Új lendület
15. Mindez csak néhány kiragadott erővonala a jubileumi
tapasztalatnak, mely sok szép emléket vésett a szívünkbe.
Ha azonban a központi magját keressük annak az örökségnek,
melyet számunkra hagyott, habozás nélkül a
Krisztus-arc szemlélését emelem ki. Ôt szemléltük
történeti vonásaiban és misztériumában,
őt fogadtuk be az Egyházban és a világban megnyilvánuló
sokféle jelenléte szerint, őt hirdettük mint a történelem
értelmét és az utunkon előttünk járó
világosságot.
Most tehát magunk elé kell tekintenünk, „ki kell eveznünk
a mélyre”, engedve Krisztus biztatásának: Duc in altum!
Amit ebben az évben tettünk, az nem igazolhatja az önelégültséget,
még kevésbé indok a tétlenségre. Éppen
ellenkezőleg: az átélt élményeknek új
lendületet kell fakasztaniuk bennünk, mely konkrét kezdeményezésekké
alakítja a magával ragadó lelkesedést. Maga Jézus
is így figyelmeztet: „Aki az eke szarvára teszi kezét és
hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten Országára”
(Lk 9,62). Isten Országának ügye nem tűri, hogy hátrafelé
nézzünk, még kevésbé, hogy átadjuk
magunkat a lustaságnak. Számos új dolog vár ránk,
ezért tehát hatékony pasztorációs tervet
kell kidolgoznunk a Jubileumot követő időre is.
Mindenesetre amit Isten segítségével eltervezünk, az
verjen gyökeret a szemlélődésben és az imádságban
is. Korunk állandó változások kora, amely gyakran
aktivizmusba, öncélú cselekvésbe fullad. Ellene kell
szegülnünk e kísértésnek, inkább kell „lennünk”,
mint „tennünk”. Ezzel kapcsolatban arra a szemrehányásra emlékeztetek,
melyet Mártának tett Jézus: „Sok mindenre gondod van és
sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges” (Lk
10,41–42). Mielőtt konkrét cselekvési formákat tárnék
tehát elétek, ebben a szellemben szeretnék megosztani
veletek néhány olyan elmélkedésre alkalmas
gondolatot, mely Krisztus misztériumát, egész pasztorációs
tevékenységünk végső alapját érinti.
|