18. Az Evangéliumok valójában nem állítják, hogy Jézus teljes életrajzát tartalmaznák a modern történettudomány elvárásainak megfelelően. Mégis, a Názáreti arca biztos történeti alappal bontakozik ki belőlük, mivel az evangélisták hiteles tanúságtételekre támaszkodtak (vö. Lk 1,3) és olyan dokumentumok alapján dolgoztak, amelyeket az Egyház éber ellenőrzésének vetettek alá. A Szentlélek megvilágító tevékenysége következtében már az első órákról is biztos tanúk vallották azt az emberileg zavarba ejtő tényt, hogy Jézus szűz anyától született: Máriától, aki József jegyese volt. Azok, akik ismerték Jézust a Názáretben eltöltött mintegy harminc éven át (vö. Lk 3,23), az „ács fiáról” (Mt 13,55), sőt magáról az „ácsról” is biztos adatokkal szolgálnak, akinek megvolt a maga helye rokonsága körében (vö. Mk 6,3). Feljegyzik vallási érzékét, amely arra ösztönözte, hogy övéivel együtt részt vegyen a jeruzsálemi templomba tartó éves zarándoklaton (vö. Lk 2,41), s hogy rendszeresen megjelenjen városa zsinagógájában (vö. Lk 4,16).

Bár szerves és részletes beszámolóval nem rendelkezünk róla, mégis nyilvános működésének korszakáról sokkal bőségesebbek az adatok, kezdve attól a pillanattól, amikor az ifjú galileait Keresztelő János megkereszteli a Jordánban. Ekkor felülről kapott tanúságtétel erősíti meg, s mint az Atya „szeretett fia” (Lk 3,22) megkezdi igehirdetését Isten Országának eljöveteléről, melynek követelményeit és hatalmát nemcsak szavakkal, hanem a kegyelem és irgalom jeleivel is bizonyítja. Az Evangéliumok bemutatják, amint városokon és falvakon halad át az általa választott tizenkét apostol kíséretében (vö. Mk 3,13–19), asszonyok csoportja szolgál neki (vö. Lk 8,2–3), tömegek keresik és követik, betegek kérik gyógyító hatalmát, beszélgetőtársak hallgatják szavait több-kevesebb haszonnal.    

Az evangéliumi elbeszélések abból a szempontból is egybehangzanak, hogy rámutatnak a Jézus és a korabeli vallási társadalom hangadó csoportjai között egyre növekvő feszültségre, egészen a végső kifejletig, melynek drámai epilógusára a Golgotán kerül sor. A sötétség óráját azonban új, sugárzó hajnal követi, mely egyben végleges is. Az evangéliumi elbeszélések valóban azzal zárulnak, hogy a Názáretit mint a halál felett is győzedelmeskedőt mutatják be: bizonyságot tesznek az üres sírról és hírt adnak a Feltámadott megjelenéseiről, melyek során a tanítványok – előbb megdöbbenéssel és elképedve, majd kimondhatatlan örömmel – élőként és sugárzóként fedezik őt fel, s fogadják tőle a Lelket (vö. Jn 20,22), valamint a parancsot, hogy „minden nép” számára hirdessék az Evangéliumot (Mt 28,19).