A hit útja
19. „Az Úr láttára öröm töltötte el a
tanítványokat” (Jn 20,20). Az az arc, melyet az apostolok a feltámadás
után szemlélnek, annak a Jézusnak az arcával
azonos, akivel mintegy három éven át együtt éltek,
s aki most új életének káprázatos valóságáról
biztosítja őket, amikor megmutatja nekik „kezét és
oldalát” (uo.). Bizonyos, hogy nem hittek neki egykönnyen. Az
emmauszi tanítványok csak hosszú lelki út megtétele
után kezdtek hinni (vö. Lk 24,13–35). Tamás apostol csak a
csoda megállapítása után hitt (vö. Jn
20,24–29). Valójában őt sem a Feltámadott látása
és érintése győzte meg, csak a hit volt képes
felfedni előtte titokzatos arcát. Olyan tapasztalat volt ez, melyet
az apostoloknak már korábban meg kellett szerezniük Krisztus
történeti élete folyamán, szembesülve azokkal a
kérdésekkel, melyek minduntalan felötlöttek bennük,
amikor Jézus gesztusaival vagy szavaival találkoztak. Csak a hit útján
juthatunk el valóban Jézushoz; olyan úton, melynek
szakaszait maga az Evangélium rajzolja meg a Fülöp Cezáreájában
zajló, ismert jelenetben (vö. Mt 16,13–20). Jézus, mint aki
meg akarja vonni küldetésének első mérlegét,
tanítványait kérdezi arról, hogy kinek vélik
őt „az emberek”. Ezt a választ kapja: „Van, aki Keresztelő Jánosnak,
van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának”
(Mt 16,14). Helytálló válasz, mégis, milyen távol
áll az igazságtól! A nép képesnek bizonyul
felfogni ennek a rabbinak valóban kivételes vallási jelentőségét,
akinek szavai végtelenül elbűvölik, de nem képes fölébe
helyezni őt Isten választott embereinek, akik rajta hagyták
nyomukat Izrael történetén. Jézus valójában
egészen más, mint ők! „Övéitől” éppen
azt a felismerési többletet várja el, mellyel eljuthatnak
személye legmélyebb titkához: „Hát ti mit mondtok,
ki vagyok?” (Mt 16,15). Csak a Péter által, majd vele együtt
a mindenkori Egyház által megvallott hit vezet el titkának
leglényegéhez: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”
(Mt 16,16).
|