26. Kedves Testvérek, Jézusnak a Kereszten elhangzó kiáltása nem egy elkeseredett ember szorongását fejezi ki, hanem a Fiú imáját, aki szeretetből Atyjának ajánlja lelkét valamennyiünk üdvére. Ugyanakkor, amikor Atyjától „elhagyatva” bűneinkkel azonosul, egyben az Atya kezébe is „ajánlja” lelkét. Tekintetét az Atyára szegezi. Egyedül ő ismeri Istent, egyedül neki van élménye róla, s éppen ezért még ebben a sötét órában is világosan látja a bűn súlyát és végtelenül szenved miatta. Egyedül ő, aki látja az Atyát és tökéletesen élvezi ezt az ismeretet, mérheti fel teljesen, mit jelent a bűn miatti ellenállás az Atya szeretetével szemben. Passiója, mielőtt testi szenvedés lenne, s annál sokkal magasabb fokon, a lélek elviselhetetlen szenvedését jelenti. A teológiai hagyomány nem mulasztotta el feltenni a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy Jézus, miközben mély egységben maradt Atyjával, aki természeténél fogva öröm és boldogság, egyidejűleg haláltusáját vívta, egészen az elhagyatottságot kifejező kiáltásig. E két, látszólag összeférhetetlen elem egyidejű jelenléte valójában a hüposztatikus unió kimeríthetetlen mélységében leli magyarázatát.