III
KEZDJÜK ÚJRA KRISZTUSBAN
29. „S én veletek vagyok mindennap, a világ
végéig” (Mt 28,20). Ez a bizonyosság, kedves Testvérek,
kétezer éven át elkísérte az Egyházat,
s a Jubileum ünneplése során is megelevenedett szívünkben.
Keresztény életünk számára megújult
lendületet kell merítenünk belőle, s utunk során
ihlető erőként kell hozzá folyamodnunk. A Feltámadott
köztünk való jelenlétének tudatában tesszük
fel ma azt a kérdést magunknak, melyet Péterhez intéztek
Jeruzsálemben pünkösi beszéde után: „Mit tegyünk
hát?” (ApCsel 2,37).
Bizakodó optimizmussal faggatjuk magunkat, mindazonáltal nem becsüljük
alá a problémákat. Természetesen nem engedhetünk
annak a naiv kísértésnek, mely varázsige formájában
minket is befolyásolni próbál korunk nagy kihívásaival
szemben. Nem: minket nem valami varázsige fog megmenteni, hanem egy Személy,
s a minket vezérlő bizonyosság: Veletek vagyok!
Nem „új programot” kell kitalálnunk. A program már megvan:
ugyanaz, mint mindig is, az Evangélium és az élő
Hagyomány öröksége. Végeredményben
Krisztus köré összpontosul, őt kell megismernünk,
szeretnünk, követnünk, hogy benne részesei lehessünk
a Szentháromság életének, s hogy vele együtt átalakíthassuk
a történelmet, mígnem beteljesedik az a mennyei Jeruzsálemben.
Ez a program nem változik együtt a különféle
korokkal és kultúrákkal, mégha számol is a létükkel,
hogy őszinte párbeszédet és hatékony kommunikációt
folytathasson velük. Ezt a mindenkori programot tekintjük sajátunknak
a harmadik évezredben is.
Mindazonáltal le kell fordítanunk, az egyes közösségek
létfeltételeihez igazított pasztorációs irányelvek
formájában. A Jubileum rendkívüli alkalmat jelentett
számunkra ahhoz, hogy néhány évre elkötelezzük
magunkat az egész Egyház számára közös úton,
ahol is a Szentháromság témája köré építjük
a katekézist, és sajátos pasztorációs tevékenységgel
kísérjük, hogy termékennyé tegyük a
jubileumi ünneplést. Szeretném kifejezni köszönetemet
azért a szívélyes fogadtatásért, mellyel A
harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levelem
javaslatait magatokévá tettétek. Most azonban nem közvetlen
cél lebeg előttünk, hanem a hétköznapi pasztoráció
szélesebb és nem kevésbé követelő
horizontja. Az egyetemes és elidegeníthetetlen koordináták
közepette szükség van arra, hogy az Evangélium egyedülálló
programja továbbra is megjelenjen minden egyházi közösség
szintjén – ahogy az mindig is történt. A részegyházakban
lehet ugyanis kijelölni a program konkrét elemeit – céljait és
munkamódszereit, a személyek képzését és
értékelését, a szükséges eszközök
feltárását –, melyek segítségével
Krisztus hirdetése eljut a konkrét személyekhez, közösségeket
formál és az evangéliumi értékekről
tett tanúságtétel által mélységében
is átjárja a társadalmat és a kultúrát.
Élénken buzdítom tehát a részegyházak
főpásztorait, akiket Isten népének különféle
tagjai segítenek munkájukban, hogy bizalommal jelöljék
ki a jövő felé vezető út szakaszait, s az egyházmegyei
közösségek döntéseit hozzák összhangba
a szomszédos egyházak, valamint az egyetemes Egyház döntéseivel.
Ennek az összhangnak a kialakítását minden bizonnyal meg
fogja könnyíteni az a – mára szokásossá vált
– kollegiális együttműködés, mely a püspöki
konferenciák püspökei között és a zsinatokon
kialakult. Vajon nem éppen ez-e a püspöki szinódus földrészenkénti
gyűléseinek is az értelme, melyek a Jubileum előkészítésében
segítettek, kidolgozva azokat az irányvonalakat, melyek a különféle
feltételek közepette és kultúrákon belül
meghatározták az Evangélium hirdetésének módjait?
A gondolkodás e gazdag kincsét nem engedhetjük veszendőbe
menni, hanem konkrétumokba kell átültetnünk.
A pasztoráció megújításának feladata áll
tehát előttünk. Oly lelkesítő munka ez, mely
mindannyiunkra vár. A közös irányvétel kialakítása
érdekében mindenesetre szeretnék kiemelni néhány
elsődleges pasztorációs feladatot, melyeket különös
erővel domborított ki a nagy Jubileum tapasztalata.
|