Az imádság

32. A szentségnek ehhez a pedagógiájához olyan kereszténységre van szükség, mely mindenekelőtt az imádság művészetét gyakorolja. A Jubileumi Év minden korábbinál intenzívebben élte meg a személyes és közösségi imát. Tudjuk azonban, hogy az imádság nem tekinthető automatizmusnak. Tanulnunk kell imádkozni, mindig újból be kell fogadnunk az isteni Mester ajkainak művészetét, ahogy az első tanítványok is tették: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1). Az imádság során kialakul az a párbeszéd Krisztussal, amely bensőséges barátai közé emel bennünket: „Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4). Ez a kölcsönösség a keresztény élet lényege, lelke, s egyben minden hiteles pasztorációs élet feltétele is. Ha sikerült megvalósítani a Szentlélek segítségével, akkor – Krisztussal és Krisztusban – elvezet bennünket az Atya arcának szemléléséhez. Megismerni a keresztény imádság e szentháromságos szerkezetét, mely mindenekelőtt a liturgiában, az egyházi életnek e csúcsát és forrását jelentő¹⁷közegében, de ugyanakkor a személyes tapasztalatban is élhető – ez a titka a valóban eleven kereszténységnek, melyet nem a jövőtől való félelem kormányoz, mivel mindig újra visszatér a forráshoz és újjáéled általa.