40. Miközben több mint 30 évvel a Zsinat után gondolkodunk a vasárnapi Eucharisztiáról, meg kell vizsgálnunk, hogy miként hirdetjük Isten Igéjét, s hogy Isten népében valóban növekszik-e a Szentírás ismerete és szeretete. ⁶⁶ Az ünneplés és az élô megtapasztalás kölcsönös kapcsolatban áll egymással. Egyrészt a Zsinat által felkínált lehetôségnek, hogy a közösség anyanyelvén hirdessük Isten Igéjét, "új felelôsséget" kell ébresztenie az Ige iránt, felragyogtatva "még az olvasás és az éneklés módjában is a szent szöveg sajátos jellegét". ⁶⁷ Másrészt a hirdetett Ige hallgatását jól elô kell készíteni a hívôk lelkében a Szentírás megfelelô megismertetésével, sôt, ahol lelkipásztorilag lehetséges, a szentírási részek, fôként az ünnepi miséken olvasott szakaszok elmélyítését szolgáló sajátos kezdeményezésekkel. Ha ugyanis imádságos és az egyházi magyarázat iránt tanulékony lélekkel végzett szentírásolvasás⁶⁸ nem táplálja az egyesek és a családok lelki életét, Isten Igéjének puszta liturgikus hirdetése nehezen fogja megteremni a remélt gyümölcsöket. Nagyon dícséretesek tehát azok a kezdeményezések, melyekkel a plébániai közösség mindazon tagjai, akik részt vesznek a szentmisén -- papok, assszisztensek, hívek ⁶⁹ -- már a hét folyamán elôkészítik a vasárnapi liturgiát azzal is, hogy elôre elgondolkodnak az elhangzó szentírási szövegeken. A cél az, hogy az egész ünneplés -- ami imádság, meghallgatás, ének és nem csak homília -- fejezze ki valamiképpen a vasárnapi liturgia üzenetét, hogy a lehetô legnagyobb hatással legyen minden résztvevôre. Nyilvánvalóan nagy az Ige szolgálatát végzôk felelôssége. Az ô feladatuk, hogy imádsággal és a szent szöveg tanulmányozásával jól készüljenek föl az Úr igéjének magyarázatára. Tartalmát hűségesen adják tovább és jól aktualizálják korunk embereink kérdéseire és életére.