|
52. Jóllehet a vasárnap
szíve az Eucharisztiában való részesedés, mégis
leszükítenénk a szó értelmét, ha csak
erre korlátoznánk a vasárnap "megszentelését".
Az Úr napját akkor éljük meg jól, ha teljesen áthatja
az Úr üdvözítô tetteinek hálás és
tevékeny emlékezete. Krisztus minden tanítványának
kötelessége a nap liturgián kívüli egyéb
részeit -- a családi életet, a társas
kapcsolatokat, a szórakozást -- olyan formában élni,
hogy az segítse érvényesülni a Föltámadott
örömét és békéjét a élet
rendes eseményeiben is. A szülôk és gyermekek nyugodt
együttléte például nem csak a kölcsönös
meghallgatásra alkalom, hanem arra is, hogy közösen összeszedjék
magukat és elmélyüljenek. Miért ne lehetne a hívôk
körében is megszervezni imádságos alkalmakat -- például
a vesperás ünnepélyes végzését -- vagy
katekézist, amellyel szombat vagy vasárnap délután
elôkészítik illetve elmélyítik a keresztény
lélekben az Eucharisztia ajándékát?
A "vasárnap megszentelésének"
e hagyományos formája sokfelé talán nehézségekbe
ütközik; de az Egyház a Föltámadott és a
Szentlélek erejébe vetett hitét épp azzal fejezi
ki, ma inkább, mint korábban, hogy nem elégszik meg a hit
terén minimális, vagy középszerű megoldásokkal,
hanem segíti híveit, hogy azt tegyék, ami a lehetô
legtökéletesebb és kedves az Úr elôtt. A nehézségek
mellett azonban vannak pozitív és bátorító
jelenségek is. Hála a Szentlélek ajándékának,
sok helyen megfigyelhetô az imádság különféle
formái iránti igény növekedése. Újra
felfedezik a vallásosság hagyományos megnyilvánulásait
is, például a zarándoklatot, és a vasárnap
adta lehetôséggel élve felkeresik a zarándokhelyeket,
lehetôleg családostól, s ott eltöltenek néhány
elmélyült órát. A kegyelem pillanatai ezek, melyeket
táplálni kell megfelelô evangelizációval és
lelkipásztori bölcsességgel irányítani kell.
|