67. A vasárnapi munkaszünet révén a mindennapi gondok és teendôk elnyerhetik igazi természetüket: az anyagi dolgok, melyekért naponta veszôdünk, helyet adnak a lélek értékeinek; az emberek, akikel együtt élünk, a nyugodtabb találkozásban és dialógusban visszanyerik igazi arcukat. A természet szépségeit, melyeket sokszor elcsúfít az ember ellen forduló helytelen használat, újra föl lehet fedezni és élvezni lehet. A vasárnap -- mint az Isten és ember közötti, az egymás közti és az önmagunkkal való béke napja -- így olyan alkalommá válik, amikor az ember felhívást kap arra, hogy új szemmel nézze a természet csodáit, engedje, hogy átölelje az a titokzatos és csodálatos harmónia, mely Szent Ambrus szavával élve " a szeretet és összhang sérthetetlen törvényeként" "az egység és a béke kötelékében" összefogja a kozmosz alkotóelemeit. ¹¹² Ilyenkor az ember jobban tudatára ébred, hogy az Apostol szava szerint "Istennek minden teremtménye jó, és semmi sem megvetendô, amit hálaadásal veszünk magunkhoz, mert Isten tanítása és az imádság megszenteli" (1Tim 4,4--5).

Amikor tehát a hat -- sok esetben már csak öt -- munkanap után az ember pihenésre és az élet más szempontjainak érvényesítésére vágyik, hiteles és az Evangéliummal teljes összhangban lévô igényének tesz eleget. A keresztény embernek feladata -- összhangban a hit személyes és közösségi megnyilvánulásaival - kielégíteni ezt az igényt, mely az Úr napjának megünneplésében és megszentelésében nyilvánul meg.

Ezért a keresztényeknek természetszerűen tenniük kell valamit annak érdekében, hogy a polgári törvényhozás korunk sajátos körülményei között is számoljon kötelezettségükkel, mely szerint meg kell szentelniük a vasárnapot. Lelkismeretbeli kötelességük ugyanis úgy megszervezni a vasárnapi pihenést, hogy részt vehessenek a szentmisén, tartózkodjanak az Úr napja megszentelését a maga sajátos örömével, testi-lelki pihenésével lehetetlenné tevô munkáktól.