1. AZ ÚR NAPJA -- ahogy a vasárnapot az apostoli idôktôl kezdve nevezték ¹-- az Egyház története folyamán mindig kiváltságos figyelmet élvezett, mert szoros összefüggésben áll a keresztény misztérium lényegi magvával. A vasárnap ugyanis az idô heti ritmusában Krisztus föltámadása napjára emlékeztet. A hét húsvétja, amikor megünnepeljük Krisztus gyôzelmét a bűn és halál fölött, az elsô teremtés beteljesedését Ôbenne és "az új teremtés" (vö. 2Kor 5,17) kezdetét. A világ elsô napjának imádással és hálával telt felidézése, ugyanakkor tevékenyen reménykedô elôvételezése az "utolsó napnak", amelyen Krisztus újra eljön dicsôségben (vö. ApCsel 1,11; 1Tesz 4,13--17) és újjá fog alkotni mindent (vö. Jel 21,5).

Méltán alkalmazzuk a vasárnapra a zsoltáros örömteli kiáltását: "Ezt a napot az Úristen adta, örvendezzünk és vigadjunk rajta!" (Zsolt 118 [117],24). Ezen örömre felhívás, mely a húsvéti liturgiának része lett, kifejezi az ámulatot, mely eltöltötte az asszonyokat, akik ott voltak Krisztus megfeszítésénél, és "a szombatok elsô napján, jókor reggel" (Mk 16,2) a sírhoz siettek és azt üresen találták. Meghívás a két emmauszi tanítvány örömének átélésére, akik úgy érezték, hogy "lángol a szívük", miközben a Feltámadott csatlakozott hozzájuk útjukon, magyarázta nekik az Írásokat és feltárta magát "a kenyértörésben" (vö. Lk 24,32.35). Annak az eleinte bizonytalankodó, azután túláradó örömnek a visszhangja, amit az apostolok éltek át ugyanazon nap estéjén, amikor a föltámadott Jézus meglátogatta és megajándékozta ôket békéjével és Szent Lelkével (vö. Jn 20,19--23).