75. Mivel a vasárnap a hetenkénti húsvét, mely fölidézi és jelenvalóvá teszi a napot, melyen Krisztus föltámadott a halottak közül, az a nap is, mely föltárja az idô értelmét. Semmi köze a kozmikus ciklusokhoz, melyekkel a természetvallások és az emberi kultúra tagolni próbálja az idôt és elfogadja az állandó visszatérés mítoszát is. A keresztény vasárnap valami egészen más! A föltámadásból fakadóan áthatol az ember idején, hónapjain, napjain évszázadain, mint valami nyílvesszô, ami Krisztus végsô eljövetele felé tart. A vasárnap elôvételezi az utolsó napot, a parúzia napját, ami bizonyos értelemben a föltámadott Krisztus dicsôségében már benne foglaltatik.

Valójában ugyanis minden, ami ezután történik a világ végéig, nem egyéb, mint kiterjedése és kibontakozása annak, ami azon a napon történt, amikor a megfeszített Krisztus meggyötört teste a Szentlélek erejébôl föltámadott és a Szentlélek forrásává lett az egész emberiség számára. Ezért a keresztény ember tudja, hogy nem kell más üdvösséget várnia, hiszen a világ, bármeddig tart is az idôben, már az utolsó idôben él. A föltámadott Krisztus nemcsak az Egyházat, hanem a kozmoszt és az egész történelmet is irányítja és vezérli. Ez az életenergia viszi a teremtést, "mely sóhajtozik és vajudik mindmáig" (Róm 8,22) a beteljesedés célja felé. Errôl a folyamatról az embernek csak halvány sejtelme lehet; a keresztény viszont biztonsággal számíthat rá és a vasárnap megszentelése világos tanúság arról, hogy az emberi idôt áthatja a remény.