|
31. "Én veletek vagyok
minden nap a világ végezetég" (Mt 28, 20). Krisztus
ezen ígérete változatlanul visszhangzik az Egyházban,
mely ebben hordozza életének termékeny titkát és
reményének forrását. A vasárnap mint a föltámadás
napja nem csupán egy régmult esemény emlékezete: a
Föltámadott övéi közötti élô
jelenlétének ünneplése.
Hogy e jelenlétet megfelelôen
hirdessük és átélhessük, nem elegendô, ha
Krisztus tanítványai magányosan imádkoznak és
a szivük mélyén emlékeznek Krisztus halálára
és föltámadására. Mindazok ugyanis, akik
megkapták a keresztség kegyelmét nem csak egyéni
jogcímen igazultak meg, hanem mint Krisztus titkozatos testének
tagjai, mint olyanok, akik beléptek Isten népébe.
39 Fontos tehát, hogy összegyűljenek és
megjelenítsék az Egyházat, az ekklésziát,
azt a közösséget, melyet a föltámadott Krisztus hív
össze, aki azért áldozta föl az életét,
hogy "Isten szétszórt fiait összegyűjtse" (Jn
11,52). A keresztények "egyek" lettek Krisztusban (vö.
Gal 3,28) a Szentlélek ajándéka által. Ez az egység
kiemelkedô módon mutatkozik meg akkor, amikor a hívek összegyűlnek:
tudatosodik bennük és tanuságot tesznek a világnak
arról, hogy "minden népbôl, nyelvbôl és
nemzetbôl" (ApCsel 5,9) való megváltott emberekbôl
épülô népet alkotnak. Krisztus tanítványainak
közösségében állandósul az idôben
az elsô keresztény közösség képe, amelyet
Szent Lukács úgy mutat be, hogy az elsô megkereszteltek
"állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában
és közösségében, a kenyértörésben
és az imádságban" (APCsel 2,42).
|