A hét elsô napja

21. A "szombat utáni elsô nap," a hét elsô napja az apostolok idejétôl ezen az alapon kezdte meghatározni Krisztus tanítványainak életritmusát (vö. 1Kor 16,2). A "szombat utáni elsô nap" volt az is, amikor a troászi hívek összegyűltek "kenyértörésre", s Pál elbúcsúzott tôlük és föltámasztotta Eutichuszt, aki kiesett az ablakból és meghalt (vö. ApCsel 20,7--12). A Jelenések Könyve arról tanúskodik, hogy a hét elsô napját így nevezték: az "Úr napja" (1,10). Ettôl kezdve ez lett a keresztények egyik megkülönböztetô jegye a világban. A 2. sz. elején Büthinia helytartója, az ifjabb Plinius megjegyezte, hogy a keresztényeknek az a szokása, hogy "egy meghatározott napon napkelte elôtt összegyűlnek és Krisztusnak mint Istennek himnuszt énekelnek." ²⁰ S valóban, amikor a keresztények az Úr napja kifejezést használták, a húsvéti üzenetbôl fakadó tartalom teljességét értették rajta: "Jézus Krisztus az Úr"(Fil 2,11; vö. ApCsel 2,36; 1Kor 12,3). Ezzel Krisztusnak ugyanazt a megszólítást adták, mellyel a Hetvenes fordítás az Ószövetségi szövegekben Isten nevét, a JHVH-t adta vissza, amit nem volt szabad kiejteni.