II. A különvált nyugati egyházak és egyházi közösségek

(E közösségek sajátosságai)

19. Azok az egyházak és egyházi közösségek, melyek Nyugaton a középkor végén kezdődő súlyos válság idején vagy később különültek el a római Apostoli Széktől, a Katolikus Egyházzal különleges rokonságban és kapcsolatban vannak a keresztény népnek hosszú századokon át az (egyetlen) Egyházi közösségében eltöltött élete által.

Mivel ezeknek az egyházaknak és egyházi közösségeknek eredete, tanítása és lelki élete, nemcsak hozzánk képest, hanem egymás között is nem kis eltéréseket mutat, nagyon nehéz megfelelő módon leírni őket, amire most nem vállalkozunk.

Jóllehet az ökumenikus mozgalom és a katolikus egyházzal való megbékélés vágya még nem mindenütt kapott erőre, él bennünk a remény, hogy lassanként valamennyiükben növekszik majd az ökumenikus érzék és a kölcsönös megbecsülés.

Tisztában kell azonban lenni azzal, hogy ezek az egyházak és közösségek igen jelentős pontokban térnek el a katolikus Egyháztól, nemcsak történelmi, szociológiai, lélektani és kulturális tekintetben, hanem -- és főképpen -- a kinyilatkoztatott igazság értelmezésében is. Hogy e különbségek ellenére minél könnyebben elkezdődhessék az ökumenikus dialógus, a következőkben ki akarunk emelni néhány dolgot, melyek ennek a párbeszédnek alapja és serkentői lehetnek, és kell is lenniük.

(Krisztus hívő megvallása)

20. Elsősorban azokra a keresztényekre gondolunk, akik az egy Isten, az Atya és a Fiú és a Szentlélek dicsőségére nyíltan vallják Jézus Krisztust Istenüknek és Uruknak, egyetlen közvetítőnek Isten és az emberek között. Tudjuk, hogy nem jelentéktelen dolgokban térnek el a katolikus Egyháznak még attól a tanításától is, amely Isten megtestesült Igéjéről, Krisztusról, valamint a megváltás művéről, ennek következtében az Egyház misztériumáról és szolgálatáról, továbbá Máriának az üdvösség művében betöltött szerepéről szól. Mégis örülünk annak, hogy különvált testvéreink úgy tekintenek Krisztusra, mint az egyházi közösség forrására és középpontjára. A Krisztussal való egység vágya megérintette és sürgeti őket, hogy egyre jobban fáradozzanak az egységért, és mindenütt a világon tanúbizonyságot tegyenek hitükről.

(A Szentírás nagyrabecsülése)

21. A Szentírás szeretete, tisztelete, szinte kultusza testvéreinket a szent könyvek állandó és alapos tanulmányozására vezeti. Az evangélium "ugyanis Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek, először is a zsidónak, azután a pogánynak" (Róm 1,16).

A Szentlélek segítségül hívásával Istent magukban a szent iratokban keresik, aki mintegy beszél hozzájuk a próféták megjövendölte Krisztusban, Istennek értünk megtestesült Igéjében. A Szentírásban Krisztus életét szemlélik, és mindazt, amit az isteni Mester az emberek üdvösségére tanított és cselekedett, különösen halálának és föltámadásának misztériumait.

De miközben a tőlünk különvált keresztények erősen hangsúlyozzák a szent könyvek isteni tekintélyét, tőlünk eltérő -- és egymástól is különböző -- módon vélekednek a Szentírás és az Egyház viszonyáról; a katolikus hit szerint ugyanis e viszonyban különleges helyet foglal el a Tanítóhivatal mint Isten írott igéjének hiteles magyarázója és hirdetője.

Mindezek ellenére a Szentírás magában a dialógusban rendkívül jelentős eszköz a mindenható Isten kezében annak az egységnek elérésére, melyet a Megváltó kínál minden embernek.

(Szentségi életük)

22. Amikor Urunk rendelése szerint szabályszerűen szolgáltatják ki és kellő lelki felkészültséggel fogadják a keresztség szentségét, általa igazán beépül az ember a megfeszített és megdicsőült Krisztus testébe, és újjászületik az isteni életben való részesedésre az Apostol szavai szerint: "Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok föl, annak az Istennek erejébe vetett hit által, aki őt a halálból föltámasztotta" (Kol 2,12).xxviii

A keresztség tehát az egység szentségi kötelékét hozza létre, mely mindazok között érvényesül, akik általa újjászülettek. Maga a keresztség azonban csak kezdet és kiindulás, és mindenestől a Krisztusban való élet teljességének megszerzésére irányul. A keresztség célja tehát az, hogy a hitet a maga teljességében valljuk, hogy miként ezt maga Krisztus akarta, teljesen beépüljünk az üdvösség intézményébe, s végül, hogy tökéletesen egyek legyünk az eucharisztikus közösségben.

Jóllehet a tőlünk elkülönült egyházi közösségeknek nincs meg velünk a keresztségből folyó teljes egységük, s jóllehet úgy hisszük, nem őrizték meg sértetlenül -- főleg az ordo szentségének hiánya miatt -- az eucharisztikus misztérium eredeti és teljes lényegét, amikor a Szent Vacsorában megemlékeznek Urunk haláláról és föltámadásáról, megvallják, hogy az életet a Krisztussal való közösség jelenti, és várják az ő dicsőséges eljövetelét. Ezért az Úr Vacsorájáról, a többi szentségről, az istentiszteletről és az egyházi szolgálatokról szóló tanítás legyen a dialógus témája.

(Krisztusból fakadó életük)

23. E testvéreink keresztény élete a Krisztusba vetett hitből táplálkozik, a keresztség kegyelméből és Isten igéjének hallgatásából erősödik, s a magánimában, az elmélkedő bibliaolvasásban, a keresztény családi életben és az Isten dicséretére összegyűlt közösség istentiszteletében nyilvánul meg. Istentiszteletük egyébként tartalmaz olyan elemeket, melyek szembeötlően a régi közös liturgiára utalnak.

Krisztusba vetett hitük gyümölcsöt is terem az Istentől kapott jótéteményekért mondott dicséretben és hálában; ehhez járul eleven igazságérzetük és őszinte felebaráti szeretetük. Ez a tevékeny hit számos intézménynek is életet adott a lelki és testi nyomor enyhítésére, az ifjúság nevelésére, a társadalmi viszonyok emberségesebbé tételére és a világbéke megszilárdítására.

Jóllehet e keresztények között sokan az evangéliumot erkölcsi szempontból nem úgy értik, mint a katolikusok, és a mai társadalom nehezebb kérdéseire sem ugyanazokat a megoldásokat adják, mindazonáltal miként mi, úgy akarnak ragaszkodni Krisztus szavához, mint a keresztény erényforrásához és engedelmeskedni akarnak az Apostol parancsának: "Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának" (Kol 3,17). Ezért az ökumenikus dialógus az evangélium erkölcsi alkalmazásából indulhat ki.

(Zárószó)

24. Miután röviden kifejtettük, hogy mik az ökumenikus tevékenység föltételei, s milyen elvekhez kell igazodnia, bizalommal tekintünk a jövőbe. Ez a Szentséges Zsinat figyelmezteti a hívőket, hogy tartózkodjanak minden olyan könnyelmű és oktalan buzgólkodástól, mely akadályozhatja az egység igazi kibontakozását; ökumenikus tevékenységük teljesen és őszintén katolikus legyen, azaz hűséges az apostoloktól és az atyáktól kapott igazsághoz, és megegyező a hittel, melyet a katolikus Egyház mindenkor vallott, ugyanakkor arra a teljességre törjön, amelyre az Úr az idők folyamán testét, az Egyházat el akarja juttatni.

Ez a Szentséges Zsinat nagyon óhajtja, hogy a katolikus Egyház gyermekeinek kezdeményezései kapcsolódjanak egybe különvált testvéreink kezdeményezéseivel, anélkül, hogy bármi akadályt gördítenének a Gondviselés útjába, vagy elébe vágnának a Szentlélek jövendő ösztönzéseinek. Ezenfelül a Zsinat kinyilvánítja: tudatában van, hogy a keresztényeket Krisztus egy és egyetlen Egyházának egységében összebékítő szent célkitűzés meghaladja az emberi erőket és képességeket. Ennélfogva minden reményét Krisztusnak az Egyházért mondott imádságába, az Atyának irántunk való szeretetébe és a Szentlélek erejébe veti. "A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete." (Róm 5,5)

Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1964. november 21-én.

Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke

Következnek a Zsinati atyák aláírásai