II. Az egyházmegyék határai

(Az ésszerűség elve)

22. Annak érdekében, hogy az egyházmegye elérje sajátos célját, Isten népe adott egyházmegyéhez tartozó részében láthatóan kell megnyilvánulnia az Egyház természetének; a püspöknek képesnek kell lennie arra, hogy lelkipásztori tevékenységét az egyházmegye határain belül valóban végezni tudja; végül Isten népe üdvösségét a lehető legtökéletesebb módon kell szolgálni.

Ez pedig megköveteli az egyházmegyék területi határainak megfelelő kijelölését, a papságnak és az anyagi javaknak ésszerű és az apostoli munka követelményeihez alkalmazkodó elosztását. Mindez nem csupán a közvetlenül érdekelt klerikusoknak és Krisztus-hívőknek, hanem az egész katolikus Egyháznak is javára válik.

A Szentséges Zsinat tehát úgy dönt az egyházmegyék határairól, hogy amennyiben a lelkek java ezt kívánja, minél előbb kerüljön sor a körültekintő felülvizsgálatra: lehet szó az egyházmegyék fölosztásáról, tagolásáról és egyesítéséről, határaik megváltoztatásáról, alkalmasabb püspöki székhely kijelöléséről, s végül -- főképp ha nagyobb városokat magukba foglaló egyházmegyékről van szó -- új, belső szervezet meghatározásáról.

(A rendezés szabályai)

23. Az egyházmegyék határainak fölülvizsgálatánál az életképes testet véve mintának, mindenekelőtt az egyes egyházmegyék szerves egységét kell bíztosítani, a személyek, a hivatalok és intézmények szempontjából. Az egyes esetekben pedig, lelkiismeretesen mérlegelve az összes körülményt, tartsák szem előtt a következő általános szabályokat.

1) Az egyházmegye határainak megállapítása, amennyire csak lehet, Isten népe összetételének figyelembevételével történjék, ami nagyon elősegítheti a megfelelőbb lelkipásztorkodást; arról is gondoskodni kell, hogy e nép demográfiai csoportjait a szerves egységét biztosító polgári hivatalokkal és társadalmi szervezetekkel együtt egybentartsák. Ezért minden egyházmegyének csak összefüggő területe lehet.

Adott esetben tekintettel kell lenni a polgári határokra is, továbbá a személyek, a helyek sajátos -- például lélektani, gazdasági, földrajzi, történelmi -- adottságaira.

2) Az egyházmegye kiterjedése és lakosainak száma általában olyan legyen, hogy egyrészt maga a püspök, esetleg mások segítségével megfelelően el tudja végezni a főpapi teendőket és a lelkipásztori látogatásokat; tudja irányítani és egybehangolni az apostolkodás összes művét az egyházmegyében; főként a papjait, de az egyházmegye munkáiban számottevőbb szerzeteseket és világiakat is ismerni tudja. Másrészt viszont legyen adva elegendő és alkalmas terület arra, hogy a püspök és papsága szem előtt tartva az egyetemes Egyház igényeit, hasznosan fejthesse ki minden erejét a szolgálatban.

3) Annak érdekében, hogy az üdvösség szolgálatát az egyházmegyében minél jobban lehessen végezni, szabálynak tekintendő, hogy minden egyes egyházmegyében legalább elegendő számú és fölkészültségű klerikus álljon rendelkezésre Isten népe kellő gondozására; ne hiányozzanak a részegyház sajátos hivatalai, intézményei és művei, melyek a tapasztalat szerint a megfelelő kormányzáshoz és apostolkodáshoz szükségesek; végül pedig legyenek meg a személyek és intézmények fönntartásához szükséges anyagi javak, vagy legalább okos előrelátás szerint máshonnan számítani lehessen rájuk.

Ugyancsak az üdvösség szolgálata érdekében, ahol különböző szertartású hívők élnek, lelki szükségleteikről a megyéspüspök az illető szertartás papjai vagy parókiái révén gondoskodjék; vagy egy megfelelő fölhatalmazásokkal ellátott és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján; vagy úgy, hogy ő maga tölti be személyesen a különböző szertartások főpásztori tisztét. Ha pedig különleges okok miatt az Apostoli Szentszék megítélése szerint egyik megoldás sem lehetséges, akkor szertartásonként saját hierarchiát kell fölállítani.xxx

Hasonlók a körülmények, ha különböző nyelvű hívőkről van szó, akikről nyelvüket jól beszélő papok, illetve saját plébániák által gondoskodjanak, vagy a nyelvet jól tudó és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján, vagy más, célravezetőbb módon.

(Az érdekelt püspökök tárgyalják meg)

24. Az egyházmegyék a 22--23. pontok szerint történő módosításánál vagy létesítésénél -- érintetlenül hagyva a keleti egyházak fegyelmét -- ajánlatos, hogy az illetékes püspöki konferenciák a kérdést a saját területükre vonatkozólag megvizsgálják, esetleg külön püspöki bizottság segítségével; de mindig hallgassák meg főképpen az érdekelt tartományok vagy régiók püspökeit; végül terjesszék elgondolásaikat és javaslataikat az Apostoli Szentszék elé.