II. A PAPI HIVATÁSOK HATHATÓSABB TÁMOGATÁSA

(Hivatásgondozás)

2. A hivatások ébresztése az egész keresztény közösségre tartozik,iii melynek elsősorban egészen komoly keresztény élettel kell e kötelességének megfelelnie. A legtöbbet a családok teszik, amelyek a hit, szeretet és jámborság szellemét sugározva első szemináriumnak számítanak; továbbá a plébániák, amelyeknek virágzó életében részt vesznek a fiatalok. A tanítók és mindazok, akik a gyermekek és ifjak képzésével bármilyen módon foglalkoznak, különösképpen a katolikus egyesületek, igyekezzenek a rájuk bízott ifjakból olyan embert nevelni, aki képes Isten hívását észrevenni és szívesen követni. A papok a legnagyobb fokban érvényesítsék apostoli buzgóságukat, amikor a hivatások ápolásáról van szó, és alázatos, dolgos életük, derűs lelkületük, kölcsönös szeretetük és testvéri együttműködésük vonzza a fiatalokat a papság felé.

A püspököknek a hivatások támogatásában az a feladatuk, hogy ébresszék híveik felelősségtudatát, gondoskodjanak az erők és tevékenységek szoros összefogásáról; azokat pedig, akiket megítélésük szerint Isten a szolgálatára hív, áldozatot nem kímélve atyaként segítsék.

Isten egész népének ez a tevékeny összefogása a hivatások ápolására válasz az isteni gondviselés működésére, mely azokat az embereket, akiket Isten kiválasztott, hogy részesedjenek Krisztus hierarchikus papságában, megajándékozza a szükséges képességekkel, és kegyelmével segíti; az Egyház törvényes szolgáira rábízza, hogy vizsgálják ki alkalmasságukat, a kipróbált jelölteket pedig, akik ezt a nagy tisztséget helyes szándékkal és teljesen szabadon kérik, hívják meg, és a Szentlélek pecsétjével Isten tiszteletére és az Egyház szolgálatára szenteljék föl.iv

A Szent Zsinat az együttműködésnek elsősorban az olyan hagyományos formáit ajánlja, mint az állhatatos imádság, a keresztény bűnbánat, a Krisztus-hívők egyre magasabb fokú oktatása -- szentbeszédekkel, katekézisekkel, tömegkommunikációs eszközökkel --, mely megvilágítja a papi hivatás szükségességét, lényegét és kiválóságát. Emellett elrendeli, hogy -- az egyes egyházmegyékben, területeken vagy nemzeteken belül meglévő vagy szervezendő -- Hivatásgondozó művek (Opera vocationum) az ide vonatkozó pápai intézkedéseknek megfelelően a hivatásgondozás ügyét tervszerűen, szívós munkával, a mai lélektan és szociológia minden értékes eredményét fölhasználva irányítsák, és ugyanannyi szakszerűséggel, mint lelkesedéssel támogassák.v

A hivatásgondozás a nagylelkűség szellemében emelkedjék fölül az egyházmegyék, nemzetek, szerzetesrendek és szertartások határain, és az egyetemes Egyház szükségleteit tekintetbe véve főként azokra a vidékekre irányítsa az erőket, ahol sürgetőbb szükség szólítja a munkásokat az Úr szőlőjébe.

(A kisszemináriumok)

3. A bontakozó hivatások ápolására alapított kisszemináriumokban sajátos vallási neveléssel, elsősorban a megfelelő lelkivezetéssel arra készítsék föl a növendékeket, hogy a megváltó Krisztust odaadó lélekkel és tiszta szívvel kövessék. Az elöljárók atyai vezetése alatt -- melyet a szülők közreműködése is támogasson -- olyan életet éljenek, amely a serdülők korával, lelkivilágával és fejlődésével összhangban van, és mindenben alkalmazkodik a józan lélektan törvényeihez; kellőképpen ismerjék tehát az életet, s tartsák fönn az érintkezést a családjukkal.vi Amiket a következőkben a nagyszemináriumról fogunk mondani, a kisszemináriumra is alkalmazni kell, amennyiben céljával és természetével egyeznek. A növendékek tanulmányi rendjét úgy kell meghatározni, hogy tanulmányaikat másutt kellemetlenségek nélkül folytathassák, ha más életmódot választanak.

Hasonló gondossággal kell ápolni a serdülők és fiatalemberek bontakozó hivatását az olyan intézetekben, amelyek az adott helyzetben a kisszemináriumok célját is szolgálják, s azokét is, akik más iskolákban, egyéb intézetekben tanulnak. Sok gondot fordítsanak a későbbi hivatások számára létesült intézetekre és kezdeményezésekre.