Első fejezet
A KINYILATKOZTATÁS
(A kinyilatkoztatás természete)
2. Istennek a maga jóságában és
bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja
önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent
titkát (vö. Ef 1,9), mely szerint az embereknek
Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a
Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az
isteni természet részesei lesznek (vö. Ef 2,18;
2Pt 1,4). E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö.
Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből
mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11;
Jn 15,14--15), és társalog velünk (vö. Bár
3,38), hogy meghívja őket és befogadja a saját
közösségébe. E kinyilatkoztatás rendje
egymással bensőleg összefüggő tettekből
és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei
kinyilvánítják és megerősítik a
tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat;
a szavak pedig hirdetik a tetteket, és
megvilágítják a bennük rejlő
misztériumot. Az Istenről és az ember
üdvösségéről így kinyilatkoztatott
mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az
egész kinyilatkoztatás közvetítője és
teljessége.ii
(Az evangélium
előkészítése)
3. Isten, aki az Ige által
teremt (vö. Jn 1,3) és tart fönn mindent, a
teremtett dolgokban állandóan tanúskodik az embereknek
önmagáról (vö. Róm 1,19-20), s
mert meg akarta nyitni a természetfölötti
üdvösség útját, mindezeken túl
ősszüleinknek kezdettől fogva kinyilvánította
önmagát. Bűnbeesésük után pedig a
megváltás ígéretével az
üdvösség reményét öntötte
beléjük (Ter 3,15), és szüntelenül
gondját viselte az emberiségnek, hogy mindazoknak örök
életet adjon, akik állhatatosan kitartanak a jóban
és keresik az üdvösséget (vö. Róm
2,6--7). A maga idejében meghívta Ábrahámot,
hogy nagy nemzetté tegye (vö. Ter 12,2--3), melyet a
pátriárkák után Mózesen és a
próféták által arra tanított, hogy
egyedül őt ismerjék el élő és igaz
Istennek, gondviselő Atyának és igazságos
bírónak, s hogy várják a megígért
Megváltót; és így készítette el a
századok folyamán az evangélium útját.
(Krisztus teljessé tette a
kinyilatkoztatást)
4. Miután sokszor
és sokféleképpen szólt Isten a
prófétákban, "ezekben az utolsó napokban a
Fiúban szólt hozzánk" (Zsid 1,1--2).
Elküldte ugyanis Fiát, tudniillik az örök Igét,
aki megvilágosít minden embert, hogy az emberek között
lakozzék és elmondja nekik Isten titkait (vö. Jn 1,1--18).
Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az "emberekhez
küldött ember"iii tehát "Isten igéit
mondja" (Jn 3,34), és véghez viszi az
üdvözítő művet, melyet az Atya bízott
rá, hogy megtegye (vö. Jn 5,36; 17,4). Ezért
Ő -- akit, ha valaki lát, az Atyát is látja (vö.
Jn 14,9) -- egész jelenlétével és minden
megnyilvánulásával, szavaival és tetteivel,
jeleivel és csodáival, főként pedig
halálával és a halálból való
dicsőséges föltámadásával,
végül az igazság Lelkének
elküldésével beteljesítvén
tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást, és
isteni tanúsággal erősíti meg azt, hogy velünk
az Isten, hogy kiszabadítson minket a halál és a bűn
sötétségéből s föltámasszon az
örök életre.
A krisztusi üdvrend
tehát mint új és végleges szövetség
sohasem múlik el, és már semmiféle új
nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus
Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. 1Tim
6,14; Tit 2,13).
(A hit)
5. A kinyilatkoztató Istennek "a hit
engedelmességével" tartozunk (Róm 16,26; vö.
Róm 1,5; 2Kor 10,5--6), mellyel az ember szabadon Istenre
bízza egész önmagát, "értelmével
és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató
Isten előtt"iv és önként elfogadja a kapott
kinyilatkoztatást. Ehhez a hithez szükség van Isten
megelőző, segítő kegyelmére és a
Szentlélek benső segítségére, aki az ember
szívét megindítja és Istenhez téríti,
az értelem szemét megnyitja, és mindenkinek megadja az
"igazság elfogadásának és hitének
édességét".v A Szentlélek folyton
tökéletesíti hitünket adományai által,
hogy egyre mélyebben megértsük a kinyilatkoztatást.
(A kinyilatkoztatás tárgya és szükségessége)
6. Az isteni kinyilatkoztatásban Isten
önmagát és akaratának az emberek
üdvösségére vonatkozó örök
döntéseit akarta kinyilvánítani és
közölni, "mégpedig avégett, hogy részt
adjon azokból az isteni javakból, melyek az emberi értelem
fölfogóképességét teljesen
meghaladják".vi
A Szent Zsinat vallja, hogy "Istent, mindenek
létalapját és célját, az emberi ész
természetes világosságával a teremtett
dolgokból biztosan meg lehet ismerni" (vö. Róm
1,20); tanítja, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak kell
tulajdonítani "hogy mindaz, ami az isteni dolgokban az emberi
értelem számára önmagában nem
elérhetetlen, az emberi nem jelen állapotában is mindenki
számára akadálytalanul, bizonyossággal és
minden tévedés nélkül megismerhető."vii
|