Első fejezet
A VILÁGI HÍVEK
APOSTOLI HIVATÁSA
(A világi
hívők részesednek az Egyház
küldetésében)
2. Az
Egyház arra született, hogy Krisztus országát szerte
a földön elterjessze az Atyaisten dicsőségére, minden embert
részesítsen a megváltásban és az
üdvösségben,iv és általuk az egész
világ valóban Krisztushoz kapcsolódjék. A
titokzatos test minden erre a célra irányuló
tevékenysége apostolkodás, melyet minden tagja
által különböző módokon gyakorol az
Egyház; a keresztény hivatás ugyanis természete
szerint apostoli hivatás is. Miként az eleven testben egyetlen
tag sem teljesen tétlen, hanem a test életével együtt
annak tevékenységében is részesedik,
ugyanígy Krisztus testében is, ami az Egyház, "a
tagok betöltik az erejükhöz szabott feladatkört, és
így növekszik az egész test" (Ef 4,16). Sőt
oly nagy ebben a testben az összetartozás és a tagok
egymásrautaltsága, hogy az a tag, amelyik nem működik
közre a maga erejéhez mérten a test
növekedésében, nem használ sem az Egyháznak,
sem önmagának. Az Egyházban a szolgálatok
különbözők, de a küldetés egy. Krisztus az
apostolokra és utódaikra ruházta azt a tisztséget,
hogy az Ő nevében és hatalmával tanítsanak,
megszenteljenek és kormányozzanak. A világi hívek
pedig -- részesei lévén Krisztus papi,
prófétai és királyi tisztségének --
Isten egész népének küldetésén
belül az Egyházban és a világban töltik be a
maguk szerepét.v Valóban apostoli munkát végeznek,
amikor az evangelizáción és az emberek
megszentelésén fáradoznak, s a földi dolgok
rendjét evangéliumi szellemmel igyekeznek áthatni
és tökéletesíteni, úgy, hogy e
tevékenységük fényes
tanúságtétel Krisztusról, és az emberek
üdvösségét szolgálja. Mivel a világiakra
éppen az jellemző, hogy világi környezetben és világi
tevékenységek közepette élnek, Isten arra
hívja őket, hogy buzgó keresztény lelkülettel
kovász módjára apostolkodjanak a világban.
(Teológiai
alapvetés)
3. A világi híveknek azon a címen
kötelességük és joguk az apostolkodás, hogy
egységben vannak Krisztussal, a fővel. Akiket a keresztség
Krisztus titokzatos testébe oltott, a bérmálás
pedig a Szentlélek erejével megerősített, azokat maga
az Úr rendeli az apostolkodásra. Királyi
papsággá és szent nemzetté szentelődnek (vö.
1Pt 2,4--10), hogy minden munkájuk által lelki áldozatokat
ajánljanak föl, és a Földön mindenütt
tegyenek tanúságot Krisztusról. A szentségek pedig
-- különösen az Eucharisztia -- közlik velük és
táplálják bennük azt a szeretetet, amely minden
apostolkodás lelke.vi
Apostoli tevékenységüket hitben,
reményben és szeretetben végzik, s ezeket az
erényeket a Szentlélek árasztja szét az
Egyház minden tagjának szívébe. Sőt a szeretet, az
Úr legfőbb parancsa sürgeti Krisztus híveit, hogy
dolgozzanak Isten országának eljöveteléért,
általa Isten dicsőségéért és minden
ember örök életéért, hogy megismerjék az
egyetlen igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust (vö.
Jn 17,3).
Minden kereszténynek kitüntető feladat tehát
közreműködni abban, hogy az egész
földkerekségen megismerjék és elfogadják az
emberek az üdvösség isteni üzenetét.
A Szentlélek, aki Isten népének
megszentelésén a szolgálat és a szentségek
által munkálkodik, apostolkodásukhoz a hívőket
is ellátja különleges adományokkal (vö. 1Kor
12,7), "tetszése szerint osztván kinek-kinek" (1Kor
12,11), hogy valamennyien a kapott ajándékok szerint
"egymás szolgálatára legyenek", mint "Isten
sokféle kegyelmének letéteményesei" (1Pt
4,10) az egész test épülésére a
szeretetben (vö. Ef 4,16). E karizmák -- a
legkisebbeket is beleértve -- elfogadásából ered
minden egyes hívő joga és kötelessége, hogy a
kapott ajándékokat az emberek javára és az
Egyház épülésére használja föl az
Egyházban és a világban; a Szentlélek
szabadságában, aki "ott fú, ahol akar"(Jn
3,8), és közösségben testvéreikkel
Krisztusban, főképpen a pásztoraikkal, akiknek feladata,
hogy ítéletet mondjanak a karizmák
hitelességéről és rendezett
használatáról, nem azért, hogy kioltsák a
Lelket, hanem hogy mindent vizsgáljanak meg és a jót
tartsák meg (vö. 1Tesz 5,12.19.21).vii
(A világi apostolok lelkisége)
4. Mivel az Egyház
egész apostolkodásának forrása és kiindulópontja
Krisztus, az Atya küldötte, nyilvánvaló, hogy a
világiak apostolkodásának termékenysége
attól függ, hogy mennyire eleven a kapcsolatuk Krisztussal, az
Úr szava szerint: "Aki bennem marad és én
őbenne, az bő termést hoz, hisz nélkülem semmit
sem tehettek" (Jn 15,5). Ezt a Krisztussal bensőleg
egyesült életet az Egyházban minden hívő
rendelkezésére álló lelki források
táplálják, főként a szent liturgiában való
tevékeny részvétel;viii a forrásokból a
világi híveknek úgy kell meríteniük, hogy
miközben az élet rendes körülményei közt
becsülettel teljesítik kötelességeiket,
életük ne szakadjon el Krisztustól, hanem épp
ellenkezőleg, Isten akarata szerint végzett munkájuk
által, erősödjék a vele való
egységük. Ezen az úton a világi hívek a
nehézségek okos, türelmes legyőzésére
törekedve szívesen és örömmel haladjanak
előre az életszentségben.ix Sem a családért
való fáradozásnak, sem bármilyen világi
foglalkozásnak nem szabad kívül esnie lelki
életük körén, az Apostol szavai szerint:
"Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk
Jézus nevében, így adjatok hálát
általa Istennek, az Atyának" (Kol 3,17).
Az ilyen élet a hit, a
remény és a szeretet folytonos gyakorlását
követeli meg.
Csak a hit
világosságánál és Isten
igéjéről elmélkedve tudjuk mindig és
mindenütt fölismerni Istent, akiben "élünk, mozgunk
és vagyunk" (ApCsel 17,28), keresni az Ő
akaratát minden eseményben, meglátni Krisztust minden
emberben, ismerősben és ismeretlenben; helyes
ítéletet alkotni a mulandó dolgok igazi
jelentőségéről és
értékéről önmagukban véve, vagy az ember
végső céljához viszonyítva.
Akikben él ez a hit, szem
előtt tartván az Úr keresztjét és
föltámadását, Isten gyermekei
megnyilvánulásának reményében élnek.
A földi élet
zarándokútján Krisztussal együtt Istenben elrejtetten
és kiszabadulva a gazdagság
rabszolgaságából, miközben az örökké
megmaradó javakra törekszenek, teljes nagylelkűséggel
arra szentelik magukat, hogy terjesszék Isten országát,
keresztény szellemben alakítsák és
tökéletesítsék a földi dolgok rendjét. A
mulandó élet viszontagságai közepette a
reményben találnak erőt, megfontolván, hogy "a
jelen élet szenvedései nem mérhetők az
eljövendő dicsőséghez, mely majd megnyilvánul
rajtuk" (Róm 8,18).
Az Istenből való
szeretet indítja őket, hogy jót tegyenek mindenkivel,
főképpen hittestvéreikkel (vö. Gal 6,10),
szakítva "minden gonoszsággal, minden
álnoksággal, képmutatással, irigységgel
és minden rágalmazással" (1Pt 2,1), és
így Krisztushoz vonzzák az embereket. Isten szeretete pedig, mely
" kiáradt a szívünkbe a nekünk
ajándékozott Szentlélek által" (Róm
5,5) képessé teszi a világiakat arra, hogy a nyolc
boldogság lelkülete valóban megmutatkozzék
életükben. A szegény Jézust követve a
mulandó javak hiánya nem keseríti el, a bősége
nem teszi fölfuvalkodottá őket; az alázatos
Krisztust követve nem törtetnek hiú dicsőség
után (vö. Gal 5,26), hanem inkább akarnak
tetszeni Istennek, mint az embereknek, mindig készen arra, hogy
Krisztusért mindent elhagyjanak (vö. Lk 14.26)
és üldözést szenvedjenek az igazságért (vö.
Mt 5,10), emlékezve az Úr szavára: "Aki
követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára a
keresztjét és kövessen engem" (Mt 16,24).
Ápolván a keresztény barátságot
egymás között, minden szükséghelyzetben
segítenek egymáson.
A világi hívek lelki életének
sajátos formát ad a házas és családi
állapot, a nőtlenség vagy özvegység, a
betegség, valamint a hivatásbeli és társadalmi
tevékenység. Szünet nélkül fejlesszék
tehát az állapotuknak megfelelő tulajdonságokat
és készségeket, s hasznosítsák a
Szentlélektől kapott ajándékaikat.
Ezenkívül a világiak, akik Isten
hívó szavára beléptek valamelyik egyházilag
jóváhagyott társulatba vagy intézménybe,
törekedjenek arra, hogy hűségesen tegyék
magukévá a közösség sajátos
lelkiségét.
Becsüljék nagyra a szaktudást, a
családi és a hazafias érzést, valamint az emberek
együttéléséhez szükséges
erényeket: a becsületességet, az igazságos
lelkületet, az őszinteséget, az emberiességet, a lelki
erősséget, melyek nélkül a keresztény
élet nem képzelhető el.
Az ilyen lelki és apostoli életnek
tökéletes példája a Boldogságos Szűz
Mária, az Apostolok Királynője, aki földi
életében a mindenki máséhoz hasonló,
családról való gondoskodással és
munkával teli életet élte, de mindig
bensőséges kapcsolatban volt Fiával, és
páratlanul együttműködött az
Üdvözítő művével; most pedig
fölvétetve a mennybe, "anyai szeretével gondoskodik Fia
testvéreiről, akik még zarándokok, veszedelemben
forognak és szorongatások érik őket, míg el
nem érkeznek a boldog hazába".x Nagy áhítattal
tiszteljék őt valamennyien, és ajánlják anyai
gondviselésébe életüket és
apostolkodásukat.
|