Második fejezet

A KITŰZÖTT CÉLOK

(Az Egyházban és a világban is)

5. Krisztus megváltói műve közvetlenül az emberek üdvösségére irányul, de magában foglalja az egész evilági rend megújítását is. Következőleg az Egyháznak nemcsak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy az evangélium lelkületével áthassa és tökéletesítse a mulandó dolgok rendjét. A világiak tehát, amikor az Egyház e küldetését teljesítik, az Egyházban és a világban, a lelki és a mulandó dolgok rendjében apostolkodnak. Jóllehet e két rend különbözik egymástól, Isten egyetlen tervében nagyon erősen összetartoznak azáltal, hogy Isten Krisztusban az egész világot újjá akarja teremteni, ami itt a Földön kezdődik el, és az utolsó napon teljesedik be. A világi hívőt, aki egyszerre hívő és polgár, mindkét rendben ugyanannak a keresztény lelkiismeretnek kell vezérelnie.

(Az evangéliumi igazság és a megszentelés szolgálata)

6. Az Egyház küldetése a Krisztusba vetett hittel és az Ő kegyelmével elérhető üdvösségre irányul. Az Egyház és minden tagja apostolkodásának célja tehát elsősorban az, hogy szóval és tettel a világ elé tárja Krisztus üzenetét, és közölje kegyelmét. Ez főleg az ige és a szentségek -- különösképpen a klérusra bízott -- szolgálata által megy végbe, de nagyon jelentős szerepe van a világi híveknek is, hogy "az igazság munkatársai" (3Jn 8) legyenek. Leginkább ezen a területen egészíti ki egymást a világiak apostolkodása és a lelkipásztori szolgálat.

A világi hívek előtt számtalan lehetőség nyílik az evangelizáló és megszentelő apostolkodásra. Magának a keresztény élet tanúságának és a természetfölötti lelkülettel végrehajtott jó cselekedetnek van olyan ereje, hogy a hithez és az Istenhez vonzzák az embereket; mert az Úr mondja "úgy világoskodjék világosságtok az emberek előtt, hogy látván jótetteiteket dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van!" (Mt 5,16)

Ez az apostolkodás azonban nem merül ki az élet tanúságtételében; az igazi apostol keresi az alkalmakat, hogy szavával is hirdesse Krisztust, mind a nem hívőknek, hogy hitre vezesse, mind a hívőknek, hogy tanítsa, erősítse és buzdítsa őket; mert "Krisztus szeretete sürget minket" (2Kor 5,14), és mindenki szívében visszhangoznia kell az Apostol szavainak: "Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!" (1Kor 9,16).xi

Mivel pedig korunkban új kérdések merülnek föl, és a vallást, az erkölcsi rendet, sőt magát az emberi társadalmat is alapjaiban fölforgatni akaró súlyos tévedések pusztítanak, ez a Szent Zsinat szívből buzdítja a világi hívőket, hogy valamennyien az Egyház szelleme szerint -- képességeiknek és képzettségüknek megfelelően -- hatékonyan vegyék ki részüket a keresztény elvek kibontásában, megvédésében, és korunk problémáira való helyes alkalmazásában.

(Az evilági rend szolgálata)

7. A világot illetően Isten elgondolása az, hogy az emberek egymással összefogva szervezzék meg és állandóan tökéletesítsék a mulandó dolgok rendjét.

Minden, ami a mulandó dolgok rendjét képezi -- tudniillik az élet és a család javai, a kultúra, a gazdasági élet, a művészetek és a különböző foglalkozások, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok és más effélék, valamint fejlődésük és haladásuk -- nem csupán segédeszközök az ember végső céljának elérésére, hanem Istentől kapott saját értékük van, önmagukban is, és a mulandó dolgok rendjének részeként is: "Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott" (Ter 1,31). E természetes jóságuk még külön méltóságot kap attól a viszonytól, mely őket az emberi személyhez fűzi, akinek szolgálatára vannak teremtve. Végül Istennek úgy tetszett, hogy Krisztus Jézusban egységbe fogjon mindent, a természetes és természetfölötti dolgokat egyaránt, "hogy övé legyen az elsőség mindenben" (Kol 1,18). Ám ez a rendeltetés nem csupán nem fosztja meg a mulandó dolgok rendjét autonómiájától, saját céljaitól, törvényeitől, módszereitől és fontosságától, hanem inkább tökéletesíti és fokozza jelentőségét, s ugyanakkor megfelelően összekapcsolja a földön élő ember hivatásának teljességével.

A történelem folyamán sokféle gonoszság zavarta meg a föld javainak használatát, mert az áteredő bűn terhét hordozó emberek sokszor és sokat tévedtek az igaz Isten, az ember természete és az erkölcsi törvény alapelveinek kérdésében: ezért romlottak meg az erkölcsök és az intézmények, s tiporták lábbal nemritkán magát az emberi személyt. Napjainkban is sokan bíznak a kelleténél jobban a természettudományok és a technika haladásában, s hajlanak a földi javak bálványozására; és inkább rabszolgái azoknak, mint urai.

Az egész Egyház feladata az embereket képessé tenni arra, hogy helyesen szervezzék meg a mulandó dolgok rendjét és Krisztus által Istenre irányítsák. A pásztorok dolga világosan hirdetni a teremtés céljára és a világ használatára vonatkozó elveket, s erkölcsi és lelki segítséget nyújtani ahhoz, hogy a mulandó dolgok rendje Krisztusban meg tudjon újulni.

A világiaknak mint sajátosan rájuk váró feladatot kell vállalniuk a mulandó dolgok rendjének megújítását, s ebben az evangélium fényénél, az Egyház szellemében s a keresztény szeretet sürgetésére közvetlenül és elszántan tevékenykedjenek; a többi polgárral mint szakértelemmel és saját felelősséggel rendelkező polgárok működjenek együtt; mindenütt és mindenben Isten országának igazságát keressék. A mulandó dolgok rendjét úgy kell megszervezni, hogy sajátos törvényeit megőrizve összhangban legyen a keresztény élet magasabb rendű elveivel, s alkalmazkodjék a helyek, korok és népek különböző körülményeihez. Ezen apostoli teendők közül kimagaslik a keresztények szociális tevékenysége, mellyel kapcsolatban a Szent Zsinat azt kívánja, hogy napjainkban terjedjen ki az egész evilági valóságra, tehát a kultúrára is.xii

(Karitatív tevékenység)

8. Jóllehet minden apostoli tevékenységnek a szeretetből kell fakadnia és erőt merítenie, bizonyos cselekedetek már természetük szerint is alkalmasak arra, hogy a szeretet beszédes tanúi legyenek; maga az Úr Krisztus is úgy akarta, hogy messiási küldetésének ezek legyenek a jelei (vö. Mt 11,4--5).

A legfőbb parancs a törvényben ez: Istent szeretni teljes szívvel, a felebarátot pedig mint saját magunkat (vö. Mt 22,37--40). A felebaráti szeretet parancsát Krisztus a maga jellegzetes parancsolatává tette, és új értelmet adott neki, amikor azt akarta, hogy a szeretet ugyanúgy irányuljon őrá, mint az embertestvérre: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, nekem tettétek" (Mt 25,40). Amikor ugyanis emberré lett, bizonyos természetfölötti szolidaritással egy családdá tette és magához kapcsolta az egész emberiséget, a szeretetet pedig tanítványai ismertető jegyévé rendelte e szavakkal: "Arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35).

A Szent Egyház pedig amint kezdetben az Eucharisztikus vacsorához kapcsolt "agapé" által úgy jelent meg, mint a Krisztus körül a szeretet kötelékével egyesített közösség, ugyanúgy mindig erről a szeretetről ismerhető fel; s miközben örül mások kezdeményezéseinek, a szeretet műveit mint saját elidegeníthetetlen kötelességét és jogát tartja számon. Az Egyház ezért különösen becsüli a könyörülő jóságot a szűkölködők és a betegek iránt, az úgynevezett karitativ tevékenységet és a kölcsönös segítségnyújtást, melyek a mindenfajta emberi ínség enyhítésére szolgálnak.xiii

A szeretet cselekedetei és művei napjainkban -- amikor az érintkezés eszközei már oly tökéletesek, hogy szinte nincs is távolság az emberek közt, s egy családdá lettek a föld lakói -- sokkal szükségesebbek és egyetemesebbek lettek. A karitatív munka ma igazán elérhet és el is kell érnie minden embert és mindennemű szükséget. Mindazokat, akik éheznek és szomjaznak, ruházatlanok, hajléktalanok, nélkülözik a gyógyszert, a munkaalkalmat, az oktatást vagy az emberhez méltó élet föltételeit, akiket természeti csapások sújtanak vagy betegségben sínylődnek, számkivetést vagy börtönt szenvednek: a keresztény szeretetnek mindenütt keresnie kell és meg kell találnia és odadó gondoskodással kell enyhítenie a bajt, segélyekkel pedig könnyítenie kell helyzetükön. Ez a kötelesség különösképpen is a jómódúaknak és a gazdag népeknek a vállára nehezedik.xiv

A szeretet kifogástalan gyakorlásának a következő föltételei vannak: a felebarátban Isten képmását és az Úr Krisztust kell látni, akinek igazában szól, amit a rászorulóknak adunk; igen nagy emberiességgel kell tiszteletben tartanunk a megsegített személy szabadságát és méltóságát; a segítő szándék tisztaságát ne mocskolja be semmiféle haszonlesés vagy uralomvágy;xv először az igazságosság követelményeit kell teljesíteni, nehogy szeretetadományként adjuk azt, amivel az igazságosság alapján tartozunk; a bajoknak nemcsak a tüneteit, hanem okait is meg kell szüntetni; úgy kell segíteni, hogy az elfogadók fokozatosan meg tudjanak szabadulni a külső függéstől, és a maguk lábára tudjanak állni.

A világi hívek tehát -- együttműködve minden jóakaratú emberrel -- nagyra becsüljék és erejük szerint támogassák a szeretet műveit és a szociális segítségnyújtás magán-, hivatalos, sőt nemzetközi kezdeményezéseit, amelyek hathatósan segítik a rászoruló személyeket és népeket.xvi