Harmadik fejezet

AZ APOSTOLKODÁS TERÜLETEI

(Bevezetés)

9. A világi hívek az Egyházban és a világban végzik a maguk sokirányú apostolkodását. Mind a két területen nagyon sok lehetőség tárul föl, melyek közül itt csak a fontosabbakat említjük: az egyházi közösségek, a család, az ifjúság, a társadalmi környezet, a nemzeti és a nemzetközi élet. Mivel pedig napjainkban egyre fokozódik a nők tevékeny jelenléte a társadalom életében: igen fontos, hogy egyre nagyobb szerep jusson nekik az Egyház apostolkodásának különféle területein is.

(Egyházi közösségek)

10. A világiaknak, mivel részesei Krisztus papi, prófétai és királyi feladatának, aktív szerepük van az Egyház életében és működésében. Az Egyház közösségein belül annyira szükséges a munkájuk, hogy nélküle a legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztorok apostolkodása. Mert az igazán apostoli lelkű világi hívek -- miként azok a férfiak és nők, akik Pált segítették az evangelizálásban (vö. ApCsel 18,18.26; Róm 16,3) -- gondoskodnak a testvérek szükségleteiről, és fölüdítik a pásztorok és a többi hívő lelkét (vö. 1Kor 16,17--18). Közösségük liturgikus életéből a tevékeny részvétellel táplálkozva vállalják a közösség apostoli munkájából rájuk eső részt; az Egyházhoz tudnak vezetni nagyon eltávolodott embereket; főleg a hitoktatással tevékenyen közreműködnek Isten igéjének hirdetésében; szakértelmük fölkínálásával hatékonyabbá teszik a lelkipásztori munkát és az Egyház javainak kezelését.

A közösségi apostolkodás jól látható példája a plébánia, mely a különböző embereket összefogja és bekapcsolja az Egyház egészébe.xvii Szokják meg a világiak, hogy papjaikkal szoros egységben dolgozzanak a plébánián,xviii s hogy önmaguk és a világ problémáit és az emberek üdvösségébe vágó kérdéseket közös megtárgyalás és megoldás végett vigyék az egyházi közösség elé; saját egyházi családjuk minden apostoli és missziós kezdeményezéséhez erőik szerint ajánlják föl segítségüket.

Ápolják magukban az egyházmegyéhez tartozás tudatát, melynek a plébánia egy sejtje; főpásztoruk hívására kapcsolódjanak be az egyházmegyei munkába. Sőt, hogy megfeleljenek a városok és a falusi körzetek igényeinek,xix ne korlátozzák közreműködésüket csak a plébánia vagy az egyházmegye területére, hanem terjesszék ki a plébániák és egyházmegyék közötti, nemzeti vagy akár nemzetközi munkaterületekre is; annál is inkább, mert a lakosság napról napra fokozódó vándorlása, a kölcsönös kapcsolatok sokasodása és az emberek gyakori érintkezése nem engedi meg többé, hogy a társadalom bármely része magába zárkózzék. Így tehát törődjenek Isten egész népével az egész földkerekségen. Elsősorban a missziós művek ügyét tegyék magukévá; támogassák anyagi vagy éppen személyes segítségükkel, mert a keresztények becsületbeli ügye és kötelessége, hogy visszaadják Istennek a tőle kapott javak egy részét.

(A család)

11. Mivel mindenek Teremtője a házastársi közösséget az emberi társadalom kezdetévé és alapjává rendelte, s kegyelmével Krisztusra és az Egyházra utaló nagy szentséggé tette (vö. Ef 5,32), a hitvestársak és a családok apostolkodásának páratlan jelentősége van mind az Egyház, mind a világi társadalom szempontjából. A keresztény hitvestársak egymás, gyermekeik és a család egyéb tagjainak üdvösségére a kegyelem munkatársai és a hit tanúi. Gyermekeik számára ők az első hithirdetők és nevelők; szavukkal és példájukkal keresztény és apostoli életre készítik fel őket, okosan segítségükre vannak hivatásuk megválasztásában, és nagy gonddal ápolják a bennük esetleg ébredező szent hivatást.

A hitvestársaknak mindig is kötelességük volt, ma pedig apostolkodásuk legfontosabb összetevője: életük által nyilvánvalóvá tenni és bizonyítani, hogy a házassági kötelék fölbonthatatlan és szent; határozottan hangoztatni, hogy a szülőknek vagy a gyámoknak természetes joga és kötelessége a gyermekek keresztény szellemben való nevelése; megvédeni a család méltóságát és törvényes autonómiáját. Ők is, de a többi keresztény hívő is, más jóakaratú emberekkel együtt igyekezzenek elérni azt, hogy az állami törvényhozás tartsa teljes tiszteletben ezeket a jogokat, a kormányzat vessen számot a családok szükségleteivel a lakás, a gyermeknevelés, a munkakörülmények, a társadalombiztosítás és az adózás kérdéseiben; ki- és bevándorlás esetén mindenképpen biztosítsák a családi együttélést.xx

A család maga Istentől azt a küldetést kapta, hogy a társadalom első és eleven sejtje legyen. E küldetést akkor fogja teljesíteni, ha tagjai szeretettel ragaszkodnak egymáshoz, és Isten színe előtt végzik közös imádságukat, mint az Egyház házi szentélye; ha az egész család bekapcsolódik az Egyház liturgiájába, s végül ha a család vendégszerető, s az igazságosságot és jótékonyságot a szükséget szenvedő testvérek megsegítésére előmozdítja. A családi apostolkodás feladatai lehetnek: örökbe fogadni elhagyott gyermekeket, jóságosan befogadni a jövevényeket, segíteni az iskolák igazgatásában, tanáccsal és anyagiakkal támogatni az ifjúságot, a házasságra való fölkészülésükben segíteni a jegyeseket, közreműködni a hitoktatásban, fölkarolni az anyagi vagy erkölcsi válságba jutott házastársakat és családokat, gondoskodni az öregekről, de nemcsak a szükségeseket biztosítva, hanem a gazdasági fejlődés gyümölcseiben is részesítve őket.

Mindig és mindenhol, de különösen azokon a földrészeken, ahol először vetik el az evangélium magvait vagy ahol az Egyház még csak első korszakát éli, vagy súlyos viszontagságokat szenved, a keresztény családok akkor tesznek rendkívül értékes tanúbizonyságot Krisztusról a világ előtt, ha egész életükön át ragaszkodnak az evangéliumhoz, és a keresztény házasságra jó példát adnak.xxi

Jó szolgálatot tehet, ha a családok valamilyen szövetségbe tömörülnek, hogy könnyebben érhessék el apostoli céljaikat.xxii

(A fiatalság)

12. A fiatalságnak igen jelentős befolyása van a mai társadalomban.xxiii Életkörülményeik, gondolkodásmódjuk és a családjukkal való kapcsolataik nagyon megváltoztak. Gyakran túl hamar kerülnek új szociális és gazdasági körülmények közé. Miközben pedig napról napra növekszik társadalmi, sőt politikai jelentőségük, szinte képtelennek látszanak az új terhek vállalására.

Megnövekedett társadalmi súlyuk hasonló mértékű apostoli tevékenységet kíván tőlük, de már természetes hajlandóságuk is alkalmassá teszi őket erre. Személyiségük tudatának növekedtével, s az életkedv és a feltörő tettvágy hatására felelősséget vállalnak magukra, és szerepet akarnak maguknak biztosítani a társadalmi és kulturális életben: ha ezt a buzgóságot Krisztus lelkülete hatja át, és az Egyház pásztorai iránti engedelmesség és szeretet lelkesíti, bőséges gyümölcsök várhatók tőle. Maguk a fiatalok legyenek az ifjúság első és közvetlen apostolai; saját soraikban kell apostolkodniok, figyelembe véve a társadalmi környezetet, amelyben élnek.xxiv

A felnőttek tartsák fontosnak a baráti hangú beszélgetést a fiatalokkal. Ez teszi lehetővé, hogy a korkülönbséget áthidalva kölcsönösen megismerjék egymást, és értékeiket közöljék egymással. A felnőttek elsősorban példájukkal, de ha alkalom van rá, okos tanácsaikkal és hathatós támogatással is serkentsék az ifjúságot az apostolkodásra. A fiatalok viszont legyenek tisztelettel és bizalommal a felnőttek iránt és -- bár természetük hajlik az újdonságokra -- kellőképpen becsüljék az értékes hagyományokat.

A gyermekeknek is megvan a maguk apostolkodása. Erőikhez képest Krisztus igazi, élő tanúi ők a pajtásaik között.

(A társadalmi környezet)

13. A társadalmi környezetben való apostolkodás, vagyis az a törekvés, hogy keresztény szellemmel hassák át közösségük gondolkodását és erkölcseit, törvényeit és szervezeteit, annyira a világiak feladata és kötelezettsége, hogy helyettük más sohasem tud ennek eleget tenni. Ezen a területen egyenrangú félként apostolkodhatnak a többiek között, ahol az élet tanúságát a szó tanúságtételével egészítik ki.xxv A munkahelyen, hivatáskörben, tanulótársak között, lakóhelyen, szabadidőben vagy baráti kapcsolatokban jó alkalmakat találnak a testvérek megsegítésére.

Az Egyház apostoli küldetését a világban a világi hívek mindenekelőtt életükkel teljesítik, melyben láthatóvá válik: a hit, mely a világ világosságává teszi őket; a becsületesség bármilyen ügyben, mellyel mindenkit megnyernek az igaz és a jó szeretetének, s végül Krisztusnak és az Egyháznak; a testvéri szeretet, mely a testvérek életkörülményeinek, munkájának, fájdalmainak és törekvéseinek részesévé teszi őket, s szinte észrevétlenül mindenki szívét előkészíti az üdvözítő kegyelem befogadására; s végül társadalmat építő szerepük teljes tudatossága segíti őket, hogy keresztény nagylelkűséggel végezzék teendőiket a családban, a társadalomban, s hivatásuk területén. Cselekvésmódjuk így a környezetükben lassanként áthatja az élet és a munka egész területét. Ennek az apostolkodásnak minden körülöttük lévőt el kell érnie, és a rendelkezésükre álló lelki vagy mulandó javaikból senkit sem szabad kirekeszteniük. Az igazi apostolok azonban nem érik be ennyivel, hanem azon fáradoznak, hogy szavukkal is hirdessék Krisztust társaiknak. Mert sok emberhez csak a környezetében élő világi hívő által jut el az evangélium üzenete és Krisztus ismerete.

(Együttműködés a nemzeteken belül és a nemzetközi síkon)

14. Az apostolkodás mérhetetlen területe a nemzeti és nemzetközi élet: itt leginkább a világiak a keresztény bölcsesség szószólói. A hazaszeretet nevében és az állampolgári feladatok hű végzése címén a katolikusok érezzék kötelességüknek az igazi közjó előmozdítását; szavuk súlyával érjék el, hogy a közhatalom igazságosan kormányozzon, a törvények feleljenek meg az erkölcsi követelményeknek és a közjónak. A katolikusok, ha megvan a képzettségük és kellően szilárdak a hitben és a keresztény tanításban, ne hárítsák el maguktól a közügyek intézését. A hivatalok jó betöltése által ugyanis a közjót is szolgálják és az evangélium útját is egyengetik.

A katolikusok törekedjenek együttműködésre minden jóakaratú emberrel mindannak előmozdítására, ami igaz, igazságos, szent és szeretetreméltó (vö. Fil 4,8). Folytassanak párbeszédet velük, bölcsességgel és emberiességgel közeledjenek hozzájuk, s vizsgálják meg, miként lehetne az evangélium szellemében tökéletesíteni a társadalmi és közintézményeket.

Korunk jellegzetességei közül különösen említésre méltó a népek növekvő és többé már el nem fojtható szolidaritás érzése, melynek erősítése és őszinte testvériességgé fordítása a világiak apostoli feladata. A világi híveknek szemmel kell tartaniuk a nemzetközi életet, az ott fölmerülő elméleti s gyakorlati kérdéseket és megoldásokat, főleg a fejlődésben lévő népeket illetően.xxvi

Mindazok, akik idegen országokban dolgoznak vagy ezek megsegítésén fáradoznak, fontolják meg, hogy a népek közötti kapcsolatnak testvériesnek kell lennie, melyben mind a két fél egyszerre ad és elfogad. Akik pedig akár nemzetközi, akár üzleti ügyek intézése végett, akár üdülésképpen utaznak, ne feledjék, hogy mindenütt Krisztus utazó követei is, és ennek megfelelően viselkedjenek.