Negyedik fejezet

A VILÁGIAK APOSTOLKODÁSÁNAK FORMÁI

(Bevezetés)

15. A világiak apostolkodásukat egyénileg vagy közösséghez, illetve társulathoz csatlakozva végezhetik.

(Az egyéni apostolkodás fontossága és sokféle formája)

16. Az igazi keresztény életből mint bővízű forrásból fakadó (vö. Jn 4,14) egyéni apostolkodás a világiak egész apostolkodásának kiindulópontja és föltétele, még a közösségben végzett apostolkodásnak is, és semmivel sem pótolható.

Erre a mindenkor és mindenütt hasznos, bizonyos körülmények közt pedig egyedül megfelelő és lehetséges apostolkodásra minden rendű és rangú világi keresztény hivatott és kötelezve van, még akkor is, ha társulatokban való apostoli munkára nincs alkalma vagy lehetősége.

Az apostolkodásnak sok formája van, mellyel a világi hívek építik az Egyházat, megszentelik és Krisztusban éltetik a világot.

Az egyéni apostolkodásnak egészen sajátos formája, s a híveiben élő Krisztust láthatóvá tévő, korunknak leginkább megfelelő jel a hitből, reményből és szeretetből sarjadó világi élet tanúságtétele. Apostolkodó szavukkal pedig -- mely bizonyos körülmények közt okvetlenül szükséges -- a világiak Krisztust hirdetik, az Ő tanítását magyarázzák, állapotuk, képzettségük szerint terjesztik és hűségesen vallják.

Ezen felül a világi híveknek, mint e világ polgárainak mindabban, ami a mulandó dolgok rendjének építéséhez és intézéséhez tartozik, a hit fényénél kell keresniük a családi, hivatásbeli, kulturális és társadalmi életben a magasabbrendű cselekvési elveket, s ezekre alkalomadtán mások előtt is mutassanak rá, abban a tudatban, hogy így munkatársai lesznek a teremtő, megváltó és megszentelő Istennek, s megdicsőítik Őt.

Végül a világak szeretetből éljenek, s képességeik szerint ezt tettekkel is fejezzék ki.

Senki ne feledje, hogy a nyilvános istentisztelettel, az imádsággal, vezekléssel, a fáradalmak és bajok készséges vállalásával, mely a szenvedő Krisztushoz teszi hasonlóvá (vö. 2Kor 4,10; Kol 1,24) a világon az összes embert elérheti, és hozzá járulhat az egész emberiség üdvösségéhez.

(Egyéni apostolkodás különleges munkaterületeken)

17. Ez az egyéni apostolkodás sürgetően szükséges azokban a régiókban, ahol súlyosan korlátozzák az Egyház szabadságát. Ilyen súlyos helyzetben a világiak képességeik szerint a papságot helyettesítik; szabadságukat, sőt olykor életüket is kockáztatva tanítják környezetüket a keresztény hit igazságaira, oktatják a vallásos életre és a katolikus lelkületre, buzdítják a szentségek gyakori vételére, a lelki életre, mégpedig főleg az Eucharisztikus lelki életre.xxvii A Szentséges Zsinat miközben szívből köszöni Istennek, hogy korunkban is szüntelenül támaszt az üldözésekben hősiesen bátor világi híveket, atyai szeretettel és hálás lélekkel gondol rájuk.

Az egyéni apostolkodás különleges munkaterületei azok a vidékek, ahol a katolikusok kisebbségben és szórványban élnek. Ha a világiak itt csupán egyénileg apostolkodnak is -- akár az említett okokból, akár különleges szempontok miatt, melyek hivatásbeli tevékenységükből is adódhatnak --, jól teszik, ha időnként összegyűlnek megbeszélésekre kisebb csoportokban, minden szorosabb intézményi vagy szervezeti jelleg nélkül, de mindig úgy, hogy a kívülállók előtt is megmutatkozzék az egyházi közösség, mint jel és a szeretet igaz tanúja. Így a barátság és a tapasztalatok cseréje által lelkileg kölcsönösen segítik egymást, megerősödnek a túlságosan elszigetelt élet és tevékenység hátrányainak leküzdésére, apostolkodásuk pedig eredményesebb lesz.

(A közösségben végzett apostoli munka)

18. Krisztus híveit egyénenként életük különféle körülményei közé szólítja apostoli hivatásuk. Gondolják meg azonban, hogy az ember természete szerint társas lény, és Istennek úgy tetszett, hogy a Krisztusban hívőket Isten népévé (vö. 1Pt 2,5--10) és egy testté egyesíti (vö. 1Kor 12,12). A közösségben végzett apostolkodás tehát szerencsésen megfelel a hívek emberi és keresztény igényeinek; egyúttal pedig az Egyház Krisztusban való közösségének és egységének a jele, Krisztus szava szerint: "Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). A Krisztus-hívők tehát erőik egyesítésével apostolkodjanak.xxviii Legyenek apostolok családjuk körében, a plébánián és az egyházmegyében -- melyek már magukban véve is kifejezik, hogy az apostoli hivatás közösségi jellegű --, továbbá szabadon létrehozott csoportokban.

A közössségi apostolkodás azért is nagyjelentőségű, mert az apostolkodás mind az egyházi közösségeken belül, mind bizonyos környezetekben gyakran megkívánja az erők egyesítését. A közös apostolkodásra létesített társulatok támogatják tagjaikat, kiképzik az apostoli munkára, beosztják és irányítják tevékenységüket; így sokkal több eredményt lehet várni, mintha egyesek külön-külön dolgoznak.

A mai viszonyok között nagyon szükséges, hogy a világiak tevékenységének területén megerősödjék az apostolkodás közösségi és szervezett formája, mert csak az erők szoros összefogásával érhető el a mai apostolkodás minden célja, és védhetők meg eredményei.xxix E dologban különösen fontos, hogy az apostolkodás tekintetbe vegye azok közgondolkodását és társadalmi helyzetét is, akikhez fordul, különben a keresztények sok esetben nem tudják ellensúlyozni a közvélemény és az intézmények nyomását.

(Az apostoli művek sokfélesége)

19. Az apostolkodó társulatok sokfélék;xxx egyesek az Egyház általános apostoli célját tűzik maguk elé; mások az evangelizáció és a megszentelés sajátos céljait; ismét mások a mulandó dolgok rendjének Krisztus szellemével való átitatásáért dolgoznak; végül mások kifejezetten is az irgalmasság és a szeretet cselekedeteivel tesznek tanúságot Krisztusról.

E társulatok közül főleg azok méltók a figyelemre, melyek a tagjaik gyakorlati élete és hite közötti szoros egységet hangsúlyozzák és támogatják. E társulatok nem öncélúak, hanem az Egyház világba szóló küldetését kell szolgálniuk; apostoli erejük az Egyház céljaival való megegyezésüktől, a társulatok és egyes tagjainak keresztény tanúságtételétől és evangéliumi lelkületétől függ.

Az Egyház küldetésének egész világra szóló feladata -- figyelembe véve az intézmények fejlődését és a mai társadalom irányzatait -- megköveteli, hogy a katolikusok apostolkodása nemzetközi síkon egyre inkább társult formákat öltsön. A nemzetközi katolikus szervezetek jobban elérik céljukat, ha az általuk összefogott nemzeti szervezetek és azok tagjai szorosabbra fűzik velük kapcsolataikat.

Az egyházi tekintélytől való kellő függés tiszteletben tartása mellettxxxi a világi hívőknek joga van társulatokat alapítani,xxxii igazgatni és azokba belépni. Kerüljék azonban az erők szétforgácsolását; ez akkor következik be, ha elégséges ok nélkül új társulatokat és műveket hoznak létre, vagy megtartják az életképtelenné vált társulatokat és ragaszkodnak elavult módszerekhez; az sem mindig célszerű, ha az egyik nemzetnél bevált formákat minden megfontolás nélkül viszik át más nemzetekhez.xxxiii

(Az "Actio Catholica")

20. Néhány évtized óta a világiak több országban egyre aktívabban apostolkodva, különféle formákban közös tevékenységre fogtak össze és a hierarchiával szorosabb kapcsolatot tartva dolgoztak és dolgoznak a sajátos apostoli célokért. Ezek és a hasonló régebbi intézmények közül elsősorban azokat kell megemlítenünk, melyek más-más munkamódszerrel bőséges gyümölcsöt hoztak Krisztus országának, a pápák és a püspökök méltán ajánlották és karolták föl őket, az Actio Catholica nevet adták nekik, és ismételten úgy jellemezték, mint a világiaknak a hierarchikus apostolkodásban való közreműködését.xxxiv

Az apostolkodás e formáit -- melyek akár "Actio Catholica", akár más néven értékes apostoli munkát végeznek korunkban -- a következő ismertetőjegyek hiánytalan és együttes jelenléte határozza meg :

a) Az ilyen szervezetek közvetlen célja azonos az Egyház apostoli céljával: megnyerni az evangéliumnak és megszentelni az embereket, s kialakítani bennük a keresztény lelkiismeretet, hogy képesek legyenek az evangélium szellemével átitatni a közösségeket és környezetüket.

b) A világi hívek a maguk módján együttműködve a hierarchiával, e szervezetek irányításához, az Egyház lelkipásztori tevékenységét meghatározó feltételek mérlegeléséhez, s a tennivalók kidolgozásához és végrehajtásához hozzáadják a maguk tapasztalatait és felelősségét.

c) A világi hívek az élő szervezet módján egyesülve cselekszenek, s így láthatóbbá válik az egyházi közösség és hatékonyabb lesz az apostolkodás.

d) A hívek akár maguk jelentkeznek, akár meghívják őket a munkára és a hierarchikus apostolkodással való közvetlen együttműködésre, a hierarchia irányítása alatt cselekszenek, mely ezt az együttműködést kifejezett megbízással is szentesítheti.

Azokat a szervezeteket, amelyekben a hierarchia ítélete szerint ezek az ismertető jegyek mind megvannak, Actio Catholicának kell tekinteni még akkor is, ha a helyi vagy a nemzeti körülmények miatt más-más formát és nevet vettek is föl.

A Szentséges Zsinat nyomatékosan ajánlja ezeket az intézményeket, mert sok országban határozottan megfelelnek az egyházi apostolkodás szükségleteinek: fölszólítja azokat a papokat és világiakat, akik e szervezetekben dolgoznak, hogy a fölsorolt ismertetőjegyeket egyre jobban és teljesebben érvényesítsék, és mindenkor testvériesen működjenek együtt az Egyházban minden egyéb apostolkodási formával.

(A társulatok megbecsülése)

21. Minden apostolkodó társulást kellőképpen meg kell becsülni; de a papoknak, szerzeteseknek és világiaknak főleg azokat kell nagyra tartaniuk, amelyeket akár a kor, akár a hely szükségletei miatt a hierarchia dicsér vagy ajánl, vagy amelyeknek sürgős megalapítását elhatározta, s ezeket ki-ki a maga módján karolja is föl. Ilyenek ma elsősorban a katolikusok nemzetközi szövetségei és társulásai.

(Az apostoli műveknek elkötelezett világiak)

22. Különösképpen tiszteletre és pártfogásra méltók az Egyházban azok a világiak -- akár házasok, akár nem --, akik szaktudásukkal véglegesen vagy legalább bizonyos időre egy-egy intézménynek és műveinek szolgálatára szentelik magukat. Az Egyháznak nagy örömet szerez, hogy állandóan növekszik azoknak a világiaknak a száma, akik sajátos szolgálataikat fölajánlják az apostoli társulatoknak és műveknek, akár hazájukon belül, akár nemzetközi szinten, akár missziók és az újonnan sarjadt egyházak katolikus közösségeiben.

Az Egyház pásztorai ezeket a világi híveket szívesen és hálásan fogadják, gondoskodjanak arról, hogy helyzetük a lehető legnagyobb mértékben megfeleljen az igazságosság, a méltányosság és a szeretet követelményeinek, elsősorban a maguk és családjuk tisztességes ellátása tekintetében. Kapják meg mindig a szükséges képzést, a lelki vigasztalást és a bátorítást.