Második fejezet
A VALLÁSSZABADSÁG A KINYILATKOZTATÁS
FÉNYÉBEN
(A kinyilatkoztatás a
vallásszabadság alapjait tárja föl)
9. Mindaz, amit e Vatikáni Zsinat a
vallásszabadság embert megillető jogáról
kijelent, a személy méltóságán alapszik,
melynek követelményei a századok tapasztalatai által
egyre nyilvánvalóbbá váltak az emberi
értelem számára. Sőt, a
vallásszabadságról szóló
tanítás gyökerei az isteni kinyilatkoztatásba
nyúlnak, ezért a keresztényeknek még inkább
tiszteletben kell tartaniuk. A kinyilatkoztatás kifejezetten ugyan nem
beszél a külső kényszertől való
mentesség jogáról a vallás tekintetében, a
személy méltóságát azonban teljes
terjedelmében föltárja: bemutatja, mennyire tiszteli
Krisztus a szabad akaratot az Isten szava iránti hit
kötelezettségének teljesítésében,
és megtanít a lelkületre, melyet a Mester
tanítványainak mindenben el kell ismerniük és
követniük kell. Ezek tehát azok az általános
elvek, melyeken nyugszik e vallásszabadságról
szóló Nyilatkozat tanítása.
Különösen a társadalmon belüli
vallásszabadság felel meg a teljesen a keresztény hit
aktusa szabadságának.
(A hit szabad
állásfoglalás)
10. A katolikus tanítás
főbb tételei közé tartozik, Isten igéje
tartalmazza, és az egyházatyák állandóan
hirdették,viii hogy az embernek a hitben szabad akarattal kell
válaszolnia Istennek; akarata ellenére tehát senki nem
kényszerítheti a hitre.ix A hit aktusa ugyanis természete
szerint szabad, mert az üdvözítő Krisztus által
megváltott ember, akit Isten Jézus Krisztus által a
fogadott fiúságra meghívott,x csak úgy ragaszkodhat
a magát kinyilatkoztató Istenhez, ha az Atya
vonzásáraxi értelmesen és szabadon adja meg
Istennek a hit hódolatát. Teljes összhangban van tehát
a hit természetével, hogy vallás dolgában az
emberek részérő1 mindennemű kényszer ki legyen
zárva. Ezért a vallásszabadság nem csekély
mértékben segít megteremteni azokat a
körülményeket, melyekben az emberek akadálytalanul
kaphatják a meghívást a keresztény hitre, e
meghívást önként elfogadhatják, s egész
életmódjukban tevékenyen megvallhatják.
(Krisztus és
az apostolok magatartása)
11. Isten arra hívja az embereket, hogy
lélekben és igazságban szolgáljanak neki,
tehát lelkiismeretben kötelezi, de nem kényszeríti
őket: tekintetbe veszi az általa teremtett emberi személy
méltóságát, azt akarva, hogy az embert a
saját belátása vezesse, és éljen szabadságával.
Ez leginkább Jézus Krisztusban mutatkozott meg, akiben Isten
tökéletesen kinyilvánította önmagát
és az Ő utait. Krisztus ugyanis, aki a mi Urunk és
Mesterünk,xii de szelíd és alázatos
szívű,xiii türelmesen hívta és vonzotta a
tanítványokat.xiv Igaz ugyan, hogy tanítását
csodákkal támasztotta alá és erősítette
meg, de csak azért, hogy hallgatói hitét
fölébressze és igazolja, nem pedig, hogy erőszakot
gyakoroljon rajtuk.xv Tény, hogy hallgatóinak szemére
vetette hitetlenségüket, de Isten büntetését az
ítélet napjára hagyta.xvi Amikor az apostolokat a
világba küldte, azt mondta nekik: "Aki hisz és megkeresztelkedik,
az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik" (Mk
16,16). De tudva, hogy konkolyt vetettek a búza közé,
Ő maga parancsolja meg: hagyják mindkettőt nőni az
aratásig, mely a világ végén lesz.xvii Mivel nem
akart erőszakkal uralkodó politikai Messiás lenni,xviii
szívesebben mondta magát az Emberfiának, aki azért
jött, hogy "szolgáljon és életét adja
váltságul sokakért" (Mk 10,45). Isten
tökéletes szolgájának bizonyult,xix aki "a
megroppant nádat nem töri le, a pislákoló
mécsest nem oltja el" (Mt 12,20). A világi hatalmat
és annak jogait elismerte, megparancsolta az adó
fizetését a császárnak, de
félreérthetetlenül figyelmeztetett Isten magasabbrendű
jogainak tiszteletbentartására: "Adjátok meg a
császárnak, ami a császáré, és az
Istennek, ami az Istené" (Mt 22,21). Végül a
megváltás kereszten beteljesített művében,
mellyel megszerezte az embereknek az üdvösséget és az
igazi szabadságot, bevégezte kinyilatkoztatását. Tanúságot
tett ugyanis az igazságról,xx de az ellentmondókra nem
akarta ráerőszakolni. Országát nem karddal
védik meg,xxi hanem az igazság hallgatása és
tanúsága erősíti, és abból a
szeretetből gyarapszik, mellyel a kereszten fölmagasztalt Krisztus
vonzza magához az embereket.xxii
Az apostolok Krisztus szavából és
példájából tanulva ugyanezt az utat
követték. Krisztus tanítványai az Egyház
első korszakától kezdve azon fáradoztak, hogy az
embereket az Úr Krisztus hitére térítsék, de
ne erőszakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan
mesterkedéssel, hanem elsősorban Isten igéjének
erejével.xxiii Bátorsággal hirdették mindenkinek az
Üdvözítő Isten szándékát, "aki
azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson
az igazság ismeretére" (1Tim 2,4); ugyanakkor
tiszteletben tartották a gyöngéket, még ha
tévedésben voltak is, így mutatták meg, mennyire
"önmagáról ad mindegyikünk számot
Istennek" (Róm 14,12)xxiv és mennyire köteles
követni a saját lelkiimeretét. Krisztushoz hasonlóan
az apostolok is mindig azon voltak, hogy tanúságot tegyenek Isten
igazságáról: "bátor bizalommal
hirdették Isten igéjét" (ApCsel 4,31)xxv
a népek és a fejedelmek előtt. Szilárdan
hitték, hogy az evangélium valóban Isten
üdvösséget hozó ereje minden hívőnek.xxvi
Megvetve azért minden "testi fegyvert",xxvii Krisztus
szelídségének és
mértéktartásának példájára
Isten igéjét teljes bizalommal hirdették, tudván,
hogy isteni erőt rejt magában, mely legyőzi az Istennel
ellenséges hatalmakat,xxviii s az embereket Krisztus hitére
és szolgálatára vezeti.xxix Amint a Mester, az apostolok
is elismerték a törvényes világi tekintélyt:
"Mert nincs hatalom, csak Istentől", tanítja az Apostol,
aki ennek alapján parancsolja: "Mindenki vesse alá
magát a fölöttes hatalomnak; ... aki a
hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének
szegül ellene" (Róm 13,1--2).xxx Ugyanakkor
félelem nélkül mondtak ellent az apostolok az Isten szent
akaratával szembehelyezkedő közhatalomnak: "Inkább
kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek" (ApCsel 5,29).xxxi
Ezt az utat követte a vértanúk és a hívők
megszámlálhatatlan serege a századokon át és
az egész földkerekségen.
Mert a tanítvány súlyos
kötelezettsége Mesterével, Krisztussal szemben, hogy a
tőle kapott igazságot egyre teljesebben megismerje,
hűségesen hirdesse és hathatósan védelmezze,
kizárva azonban az evangéliumi lelkülettel ellentétes
eszközöket. Ugyanakkor Krisztus szeretete sürgeti, hogy
szeretettel, okosan, türelmesen bánjék a hitben
tévedő vagy tudatlan embertársaival.xxxviii Tekintettel kell
tehát lenni egyidejűleg a kötelességre, hogy Krisztust,
az éltető Igét hirdetni kell, az emberi személy jogaira,
s az Istentől Krisztus által juttatott kegyelem
mértékére is, mely az embert a hit önkéntes
elfogadására és megvallására hívja.
(Záró gondolatok)
15. Közismert tény, hogy napjainkban az emberek
megkívánják, hogy a vallást
magánéletükben és nyilvánosan is szabadon
megvallhassák, sőt a vallásszabadságot már a
legtöbb állam alkotmánya polgári jognak
nyilvánítja, s nemzetközi okmányok
ünnepélyesen elismerik.xxxix
De vannak olyan országok is, melyekben
jóllehet alkotmányuk elismeri a vallásos kultusz szabadságát,
maga a közhatalom arra törekszik, hogy a polgárokat
visszatartsa a vallástól és a vallásos
közösségek életét nagyon nehézzé
és veszélyeztetetté tegye.
Korunk e kedvező jeleit örvendező
lélekkel üdvözölve, a szomorú tényeket
viszont fájdalommal tudomásul véve a Szent Zsinat a
katolikusokat buzdítja és minden embert
nagyon kér, hogy igen figyelmesen fontolják meg: az emberi
család jelen állapotában mennyire szükséges a
vallásszabadság.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nemzetek
napról napra mindinkább egységre lépnek, a
különböző műveltségű és
vallású emberek között is mind szorosabbá
válnak a kapcsolatok, s végül növekedőben van az emberek
egyéni felelősségtudata. Ezért, hogy az emberi nemen
belül békés és harmonikus kapcsolatok létre
jöjjenek és megerősödjenek, a
vallásszabadságot az egész földön
hathatós jogvédelemmel kell biztosítani, és
tiszteletben kell tartani az emberek legfőbb
kötelességét és jogát arra, hogy a
társadalomban szabadon gyakorolják vallásukat.
Adja meg mindannyiunk Istene és Atyja, hogy az
emberiség családja gondosan őrizve a társadalomban a
vallásszabadságot, Krisztus kegyelmével és a
Szentlélek erejével eljusson "Isten fiainak" magasztos
és örökkétartó "dicsőséges
szabadságára" (Róm 8,21).
Mindazt, amit e deklaráció
egészében és részleteiben tartalmaz,
helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól
kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a
Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként
kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és
amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére
közzétenni elrendeljük.
Rómában, Szent Péternél, 1965.
december 7-én.
Én PÁL, a katolikus Egyház
püspöke
Következnek a zsinati atyák
aláírásai
|