Első fejezet

TEOLÓGIAI ALAPOK

(Az Atya elhatározása)

2. A zarándok Egyház, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű.6

E terv a " forrástermészetű szeretetből", azaz az Atyaisten szeretetéből fakad, aki -- lévén kezdet nélküli kezdet, akitől a Fiú születik, s kitől a Szentlélek a Fiú által származik -- igen nagy és irgalmas jóságában szabadon megteremtett, sőt érdemeink nélkül arra hívott meg minket, hogy az élet és dicsőség közösségében legyünk vele. Ezért bőségesen árasztotta és folyamatosan árasztja isteni jóságát, úgy, hogy mindenek alkotója végül "minden lesz mindenben" (1Kor 15,28) egyszerre gondoskodva a maga dicsőségéről és a mi boldogságunkról. Istennek azonban úgy tetszett, hogy az embereket nemcsak külön-külön, minden kapcsolattól függetlenül hívja meg a saját életében való részesedésre, hanem néppé teszi őket, amelyben szétszórt gyermekeit összegyűjti.7

(A Fiú küldetése)

3. Isten ezen egyetemes üdvözítő terve nemcsak rejtett módon a lelkekben valósul meg, nem is csupán vallásos erőfeszítések által, melyekkel az emberek sokféle módon keresik Istent, "hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hisz nincs messze egyikünktől sem" (ApCsel 17,27); ezen erőfeszítések ugyanis megvilágosításra és gyógyításra szorulnak, bár a gondviselő Isten jóságos intézkedéséből olykor az igaz Istenhez vezető nevelőnek, vagy az evangéliumra való előkészületnek tekinthetők.8 Isten -- hogy közte és köztünk, bűnösök között békét, vagyis közösséget, az emberek között pedig testvériséget hozzon létre -- elhatározta, hogy Fiát testünkben elküldve új és végleges módon lép be az emberi történelembe, hogy az embereket, Általa kiragadja a sötétség és a Sátán hatalmából,9 és benne kiengesztelődjék a világgal.10 Fiát pedig, aki által a világot is teremtette,11 a mindenség örökösévé rendelte, hogy benne újítson meg mindent.12

Jézus Krisztus ugyanis azért küldetett a világba, hogy igazi közvetítő legyen Isten és az emberek között. Istensége szerint "benne lakik testi formában az istenség egész teljessége" (Kol 2,9); emberi természete szerint pedig, mint új Ádám, a megújított emberiség feje, akit "kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14). Isten Fia tehát a valódi megtestesülés útjait járta, hogy az embereket az isteni természet részeseivé tegye: noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk.13 Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért, azaz mindenkiért.14 A szentatyák állandóan hirdetik, hogy nem gyógyult meg az, amit Krisztus nem vett magára.15 Ő pedig az emberi természetet a maga teljességében magára vette, úgy amint az bennünk, nyomorultakban és szegényekben van, kivéve a bűnt.16 Krisztus ugyanis, "akit az Atya megszentelt és a világba küldött" (Jn 10,36), önmagáról mondta: "Az Úr lelke rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy gyógyítsam a megtört szívűeket, a foglyoknak a szabadulást hirdessem és a vakoknak a látást" (Lk 4,18); s másutt: "Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett" (Lk 19,10).

Amit pedig az Úr egyszer hirdetett, vagy ami őbenne az emberiség üdvösségéért történt, azt egészen a föld határáig17 hirdetni és terjeszteni kell, Jeruzsálemen kezdve el,18 hogy ami egy alkalommal mindenki üdvösségére megtörtént, az az idők folyamán mindenkiben hatni tudjon.

(A Szentlélek küldetése)

4. Ennek megvalósítására pedig elküldte Krisztus az Atyától a Szentlelket, hogy a lelkek mélyén munkálja az üdvösséget és terjessze az Egyházat. A Szentlélek kétségkívül már Krisztus megdicsőülése előtt is működött a világban.19 Pünkösd napján azonban leszállt a tanítványokra, hogy örökre velük maradjon,20 az Egyház nyilvánossá lett a sokaság előtt, és az igehirdetés által megkezdődött az evangélium terjedése a nemzetek között. Az új szövetség egyháza -- mely minden nyelven megszólal, s szeretetében minden nyelvet megértve és befogadva túllép a bábeli megoszláson21 -- a hit katolikus voltával előre jelzi a népek egységét. Krisztus emberi élete akkor kezdődött el, amikor Szűz Máriára leszállott a Szentlélek; ugyanez a Szentlélek indította az imádkozó Krisztust szolgálatára, s amikor Pünkösdkor ugyanez a Lélek leszállt az apostolokra, megkezdődtek az "apostolok cselekedetei".22 Maga az Úr Jézus pedig, mielőtt életét teljesen szabadon letette a világért, úgy rendezte el az apostoli szolgálatot és ígérte meg a Szentlélek elküldését, hogy e kettő mindig és mindenütt együtt vigye végbe az üdvösség művét.23 A Szentlélek az egész Egyházat mindig "egyesíti a közösségben és a szolgálatban, ellátja hierarchikus és karizmatikus adományokkal",24 az egyházi intézményeket pedig élteti, mint a lélek a testet,25 és ugyanazt a missziós lelkületet ébreszti föl a hívőkben, amely Krisztusban élt. Az apostolok munkáját néha még láthatóan is megelőzi,26 s többféleképpen szüntelenül kíséri és irányítja.27

(Krisztus küldi az Egyházat)

5. Az Úr Jézus kezdettől fogva "magához hívta, akiket kiválasztott..., hogy társai legyenek, és elküldje őket prédikálni " (Mk 3,13).28 Így az apostolok lettek az új Izrael csírái és egyben a szent hierarchia kiindulópontjai. Azután az Úr halálával és föltámadásával egyszer s mindenkorra beteljesítette üdvösségünk és a mindenség megújításának misztériumait, s megkapott minden hatalmat a mennyben és a földön,29 mielőtt fölvétetett a mennybe,30 az üdvösség szakramentumaként megalapította Egyházát, és úgy küldte az apostolokat a világba, amint őt küldte az Atya,31 megparancsolva nekik: "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19--20). "Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik" (Mk 16,15).

Ezért a krisztusi hit és üdvösség terjesztése az Egyháznak kötelessége: részben a kifejezett parancs miatt, melyet az apostoloktól örökölt Péter utódjával, az Egyház legfőbb pásztorával együtt a püspökök testülete, melynek munkatársai a papok; részben az életerő miatt, melyet testének tagjaiba áraszt Krisztus, "aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test és építi föl saját magát a szeretetben" (Ef 4,16). Az Egyház küldetése tehát azáltal valósul meg, hogy -- Krisztus parancsának engedelmeskedve s a Szentlélek kegyelme és szeretete hatására -- megjelenik minden ember, még a nemzetek körében is, hogy élete példájával és az igehirdetéssel, a szentségekkel és a kegyelem többi eszközével mindenkit elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és békéjére, hogy így nyitva álljon mindenki számára a szabad és biztos út a krisztusi misztériumban való teljes részesedéshez.

Mivel e küldetés a történelem századain át folytatja és kibontakoztatja Krisztus küldetését -- akit az Atya azért küldött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek --, Krisztus Lelke indítására az Egyháznak is ugyanazon az úton kell járnia, amelyen Ő járt: a szegénység, az engedelmesség, a szolgálat és az önfeláldozás útján egészen a halálig, melyet föltámadásával legyőzött. Ezért voltak telve reménnyel az apostolok, akik sok megpróbáltatásban és szenvedésben kiegészítették azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak javára.32 Ugyanígy gyakran lett magvetés a keresztények vére is.33

(A misszió)

6. E feladat -- melyet feje, Péter utóda alatt az egész Egyház imádságára és együttműködésére támaszkodó püspöki rendnek kell teljesítenie -- mindig és minden körülmények között egy és ugyanaz, jóllehet a körülményektől függően sokféleképpen oldják meg. Az Egyház tevékenységében látható különbségek tehát nem a küldetés belső lényegéből fakadnak, hanem a körülményekből, melyekben e küldetést végrehajtják.

A körülmények pedig az Egyháztól, a népektől, közösségektől és az emberektől is függenek, akikhez a küldetés szól. Az Egyház ugyanis, jóllehet az üdvösség minden eszközének birtokában van, nem mindig és nem egyszerre használja föl valamennyit, s ezt nem is teheti meg; hanem tevékenységében, mellyel megvalósítja Isten terveit, ismeri a kezdet nehézségeit és a fokozatosságot, a sikerek utáni visszaesést, vagy legalább a félbemaradást és a feladat megoldásához való elégtelenséget. Az emberekhez, közösségekhez és népekhez fokozatosan ér el, lassan hatja át és így fogadja be őket a katolikus teljességbe. S meg kell találnia a körülményeknek és állapotoknak megfelelő eszközöket és teendőket.

Azokat a sajátos kezdeményezéseket, melyeknek keretében az evangélium Egyháztól küldött hirdetői mennek az egész világra, hogy hirdessék az evangéliumot és meghonosítsák az Egyházat a Krisztusban még nem hívő népek és csoportok között, általában misszióknak nevezzük; a missziós tevékenység rendszerint olyan területen folyik, melyet a Szentszék missziós területnek nyilvánít. E tevékenységnek sajátos célja az evangélium hirdetése és az Egyház meggyökereztetése olyan a népek és csoportok körében, melyekben még nem honosodott meg.34 Így Isten szavának magvából sarjadnak szerte a világon az elegendő számban alapított, saját erőből megerősödő és felnövekvő helyi részegyházak, melyek -- a hívő néppel egységes saját hierarchiával, a krisztusi élet teljes kibontakoztatásához szükséges, sajátosságuknak megfelelő eszközök birtokában -- hozzájárulnak az egyetemes Egyház fejlődéséhez. Ennek a magvetésnek a legfőbb eszköze Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése, hiszen az Úr azért küldte el tanítványait az egész világra, hogy az emberek Isten igéjéből újjászülessenek35 és a keresztség által az Egyházba gyűljenek össze, mely mint a megtestesült Ige teste, Isten igéjéből és az eucharisztikus kenyérből él és táplálkozik.36

Az Egyház e missziós tevékenységében a kezdet (a magvetés) és az első időszak (az újdonság, az ifjúság) állapotai olykor egymásba fonódnak. Az Egyház missziós tevékenysége azonban akkor sem szűnik meg, ha ezeken túljutottak, hanem a már megalapított részegyházak feladata folytatni az evangélium hirdetését a kívülállók felé. Ezenfelül a csoportok, melyeknek körében az Egyház él, különféle okok következtében nemritkán alapvetően megváltoznak, és így egészen új körülmények keletkezhetnek. Az Egyháznak ilyenkor föl kell tennie a kérdést, vajon e körülmények nem követelik-e újra a missziós tevékenységet.

Néha egy időre olyan a helyzet, hogy nem lehet közvetlenül és azonnal hirdetni az evangéliumot. Ilyenkor a misszionáriusok egyedüli lehetősége, hogy türelmesen, okosan és nagy bizalommal, Krisztus szeretetének és jóságának tanúságával előkészítik az Úr útját és megjelenítik őt.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a missziós tevékenység az Egyház természetéből következik: üdvözítő hitét terjeszti, katolikus egységét szélesíti és tökéletesíti; erejét az Egyház apostoli mivoltából meríti; megvalósítja a hierarchia kollegiális szellemét; igazolja, terjeszti és növeli az Egyház szentségét. Így a nemzetek közötti missziós tevékenység különbözik mind a hívők felé irányuló lelkipásztorkodástól, mind a keresztény egység helyreállítását célzó kezdeményezésektől. E kettő azonban szorosan összefügg az Egyház missziós működésével:37 a keresztények megosztottsága ugyanis árt a legszentebb ügynek38 -- tudniillik, hogy az evangéliumot minden teremtmény számára hirdessék --, és sokak elől elzárja a hithez vezető utat. A missziók érdeke sürgeti tehát, hogy minden megkeresztelt ember egy nyájban egyesüljön, és egyetértően tehessen tanúságot Krisztusról, Uráról a nemzetek előtt. De ha még nem képesek az egy hitről teljesértékű tanúságot tenni, legalább a kölcsönös megbecsülés és szeretet legyen meg bennük.

(A misszió jelentősége és szükségessége)

7. E missziós tevékenység indító oka Isten akarata, aki "azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért" (1Tim 2,4--6); "és nincs üdvösség senki másban" (ApCsel 4,12). Mindenkinek meg kell tehát térnie az Egyház igehirdetése révén megismert Krisztushoz és megkeresztelkedve be kell épülnie az ő testébe, az Egyházba. Maga Krisztus ugyanis "kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát,39 egyúttal az Egyház szükségességét is megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne."40 Jóllehet tehát Isten azokat is, akik önhibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot, egyedül általa ismert utakon elvezetheti a hitre, mely nélkül lehetetlen neki tetszeni,41 az Egyháznak mégis kötelessége42 és egyúttal szent joga az evangelizálás, ezért a missziós tevékenység ma éppúgy, mint mindig, szükséges és fontos.

Általa Krisztus misztikus teste szüntelenül gyűjti és rendezi erőit a növekedésre.43 Az Egyház tagjait az a szeretet serkenti a tevékenységre, amellyel Istent szeretik, s ez ösztönzi őket, hogy osszák meg minden emberrel a jelen és az örökkévaló élet lelki javait. Végül e missziós tevékenység teljesen megdicsőíti Istent, akinek célja az, hogy az emberek tudatosan és teljesen fogadják el üdvözítő művét, melyet Krisztusban valósított meg. Így a misszió által valósul meg Isten terve -- melyet Krisztus engedelmesen és szeretettel szolgált az őt küldő Atya dicsőségére44 --, hogy az egész emberiség Isten egyetlen népévé, Krisztus egyetlen testévé legyen, a Szentlélek egyetlen templomává épüljön. Mindez testvéri egyetértést hoz létre, s ugyanakkor megfelel az emberek szívéből feltörő vágynak is. Így végül az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtő Isten terve akkor fog megvalósulni, amikor mindazok, akik az emberi természet részesei és Krisztusban a Szentlélek által újjászülettek, együtt szemlélve Isten dicsőségét, elmondhatják: "Mi Atyánk".45

(A miszió és az ember)

8. A missziós tevékenység az emberi természethez és annak törekvéseihez is szorosan kapcsolódik. Amikor ugyanis az Egyház bemutatja Krisztust az embereknek, létük és teljes hivatásuk hiteles igazságát is föltárja nekik; Krisztus ugyanis szerzője és ősmintája a megújított, testvéri szeretetre, őszinteségre és békés lelkületre hajló embernek, akit oly kívánatosnak tart mindenki. Krisztus és az evangélium hirdetésével róla tanúskodó Egyház minden faji és nemzeti különbség fölött áll, tehát senkinek és sehol sem lehet idegen.46 Maga Krisztus pedig az igazság és az út, akit mindenkihez közel hoz az evangélium hirdetése, amikor az ő szavát mindenki füle hallatára ismétlik: "Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak" (Mk 1,15). Mivel azonban aki nem hisz, már elítéltetett,47 Krisztus igéi egyszerre az ítélet és a kegyelem, a halál és az élet igéi. Mert csak a réginek meghalva léphetünk be az új életbe: ez elsősorban a személyekre áll, de érvényes a világ különféle javaira is, melyek magukon viselik az ember vétkének, de Isten áldásának jegyét is: "Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsőségét" (Róm 3,23). Senki sem képes önmagától és önerejéből megszabadulni a bűntől és önmaga fölé emelkedni; senki sem tud egymaga szabadulni gyengeségeitől, magányától vagy rabságából,48 ezért mindenki rászorul Krisztusra, mint példaképre, mesterre, szabadítóra, üdvözítőre és éltetőre. Valóban, az evangélium még e világ történelmében is a szabadság és a fejlődés kovásza volt, s mindig a testvériség, az egység és a béke kovásza marad. Nem ok nélkül ünneplik tehát a hívők Krisztust úgy, mint "akire a nemzetek vártak, melyeknek ő az Üdvözítője".49

(A misszió eszkatologikus jellege)

9. Így tehát a missziós tevékenység ideje az Úr első és második eljövetele közé esik, amikor majd az Egyházat mint érett gabonát a szélrózsa minden irányából betakarítják Isten országába.50 Mielőtt ugyanis eljön az Úr, minden népnek hirdetni kell az evangéliumot.51

A missziós tevékenység nem más, és nem is kevesebb, mint Isten tervének megnyilvánulása, azaz epifániája és megvalósulása a világban és ennek történelmében, melyben Isten a misszió révén nyilvánvalóan véghezviszi az üdvösség történetét. A misszió az igehirdetés és a szentségek által -- melyeknek központja és csúcsa az Eucharisztia -- jelenvalóvá teszi Krisztust, az üdvösség szerzőjét; s bárhol, bármilyen igazság vagy kegyelem van jelen Isten titokzatos jelenléteként, megszabadítja a nemzeteket a rossztól s visszaadja őket alkotójuknak, Krisztusnak, aki lerontja a Sátán uralmát és megfékezi a sokféle bűn rosszaságát. Így tehát bárhol, bármi érték található magként elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak nem vész el, hanem ellenkezőleg, meggyógyul, fölemelkedik és beteljesedik Isten dicsőítésére, a Sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára.52 Így a missziós tevékenység az eszkatologikus beteljesedés felé tart;53 általa növekszik az Atya tetszése szerint54 megállapított mértékig és ideig Isten népe, melyhez prófétai ige szól: "Tedd tágassá sátorhelyedet, hajlékaid bőreit feszítsd ki, ne kíméld!" (Iz 54,2);55 általa éri el a misztikus test a krisztusi nagykorúságot,56 épül az apostolokra és prófétákra alapozott lelki templom, melynek szegletköve Krisztus, s melyben lélekben és igazságban imádják Istent.57