III. A keresztény közösség kialakítása

(A hívők egybegyűjtése)

15. A Szentlélek -- aki az ige elhintett magvaival és az evangélium hirdetésével minden embert Krisztushoz hív, és a szívekben fölébreszti a hitet --, amikor a Krisztusban hívőket a keresztség fürdőjében új életre kelti, egybegyűjti őket Isten egy népébe, mely "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép" (1Pt 2,9)81

A misszionáriusok tehát, mint Isten munkatársai82 olyan hívő közösségeket hoznak létre, amelyek hivatásukhoz méltón83 az Istentől rájuk bízott papi, prófétai és királyi tisztet gyakorolják. Így a keresztény közösség Isten evilági jelenlétének élő jelévé válik; az eucharisztikus áldozat bemutatásával Krisztussal együtt szüntelenül átmegy az Atyához,84 figyelmes lélekkel táplálkozva85 Isten igéjével tanúságot tesz Krisztusról,86 szeretetben él és buzgón apostolkodik.87 A keresztény közösséget eleve úgy kell megszervezni, hogy amennyire csak lehet, maga gondoskodjék szükségleteiről.

A hívők közössége a saját nemzeti kultúra kincseinek birtokában mély gyökereket eresszen a népbe: viruljanak az evangéliumi lelkületű családok és megfelelő iskolák segítsék őket; alakítsanak társulatokat és csoportokat, melyek által a világiak apostolkodása képes az egész társadalmat evangéliumi szellemmel áthatni. Végül a szeretet uralkodjék a különböző szertartású katolikusok között.88

Az ökumenikus szellemet is erősíteni kell az újonnan megkereszteltek között: őszintén becsüljék meg azt, hogy a Krisztusban hívő testvérek Krisztusnak a keresztségben újjászületett és Isten népe bőséges javaiban részesedő tanítványai. Amennyire a vallási helyzet engedi, az ökumenizmusról szóló határozat szellemében elő kell mozdítani az ökumenikus tevékenységet; a katolikusok fogjanak össze különvált testvéreikkel, amiben csak lehet együtt vallják meg Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitüket a pogányok előtt, de legyen tőlük távol a közömbösség, a hitigazságok elködösítése éppúgy, mint az esztelen versengés. Dolgozzanak együtt elsősorban Krisztusért, közös Urukért: az ő neve egyesítse őket! Jöjjön létre az együttműködés magánszemélyek között éppúgy, mint a helyi főpásztor megítélése alapján az egyházak vagy egyházi közösségek és ezek szervezetei között.

Az Egyházban a minden nemzetből összegyűlt Krisztus-hívők "sem kormányzás, sem nyelv, sem a politikai élet berendezkedése szempontjából nem különböznek a többi embertől",89 tehát saját nemzetük tiszteletreméltó szokásai szerint éljenek Istennek és Krisztusnak; mint jó polgárok, őszintén és áldozatosan szeressék hazájukat, a más fajúak megvetését és a vad nacionalizmust a leghatározottabban utasítsák el maguktól, s legyenek a mindenkire kiterjedő emberszeretet apostolai.

Mindennek megvalósításában fontos szerepet kapnak és megkülönböztetett gondoskodást érdemelnek a világi hívők, tudniillik azok a Krisztus-hívők, akik a keresztség által Krisztus testébe épültek és a világban élnek. Az ő sajátosságuk, hogy Krisztus Lelkétől áthatottan kovász módjára belülről éltessék és rendezzék az evilági dolgokat, hogy azok állandóan Krisztus szerint menjenek végbe.90

De nem elég, ha a keresztény nép csupán jelen van és meggyökerezett egy nemzetben, sem a példa apostolsága nem elég; azért vert ugyanis gyökeret, azért van jelen, hogy Krisztust szóval és tettel hirdesse nem keresztény polgártársainak, és segítse őket Krisztus teljes befogadására.

Márpedig az Egyház meghonosításához és a keresztény közösség növekedéséhez különféle szolgálatok -- a papi, a diákonusi és a hitoktatói szolgálat, valamint a katolikus akció -- szükségesek, melyeknek felkarolása és gondozása legyen mindenkinek szívügye. Feladataik betöltésükre isteni hívás nyomán vállalkoznak magukból a hívő közösségekből. Ugyanígy a szerzetesek és a szerzetesnők imádságukkal és szorgos tevékenységükkel nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak ahhoz, hogy Krisztus országa a lelkekben meggyökerezzen, megerősödjék és tovább terjedjen.

(A bennszülött klérus megszervezése)

16. Az Egyház nagy örömmel ad hálát a papi hivatás fölbecsülhetetlen ajándékáért, mellyel Isten annyi fiatalt megajándékozott a Krisztushoz újonnan megtért nemzetekben. Erősebb gyökeret ver ugyanis az Egyház, ha a hívek közösségei saját soraikból kapják az üdvösség szolgáit: a püspököket, a papokat és a diákonusokat, úgyhogy a fiatal egyházak lassan saját papsággal rendelkező egyházmegyei szervezetet kaphatnak.

Amit e Zsinat a papi hivatásról és a papnevelésről elrendelt, gondosan tartsák meg a most alakuló és a nemrég alapított egyházakban is. Nagyon fontosnak kell tartani, amiket ezek a határozatok a lelki nevelés, valamint a tudományos és lelkipásztori képzés szoros összekapcsolásáról, az egyéni és családi érdekeket föláldozó, az evangélium szerint alakított életről és az Egyház misztériumát megragadó benső érzék kifejlesztéséről tartalmaznak. A növendékek tanulják meg, hogy egészen Krisztus teste szolgálatának és az evangélium ügyének éljenek, hűséges munkatársként ragaszkodjanak püspökükhöz, és nyújtsanak segítséget társaiknak.91

Ezen általános cél elérése végett a papnövendékek egész nevelése az üdvösség misztériumának fényében történjék, ahogyan az a Szentírásból föltárul. A liturgiában találják meg és éljék át Krisztus és az emberi üdvösség misztériumát.92

A Zsinat rendelkezése szerint93 a papnevelés általános igényeit, beleértve a lelkipásztori és gyakorlati oktatás követelményeit is, hangolják össze azzal a célkitűzéssel, hogy a növendékekben mindig érvényesülhessen a nemzeti gondolkodás- és cselekvésmód. Tegyék őket nyílteszűekké és élesen látókká, hogy meg tudják ismerni és helyesen tudják értékelni nemzeti kultúrájukat; filozófiai és teológiai tanulmányaikban vizsgálják meg azokat a kapcsolatokat, melyek a hazai hagyományok és vallások, valamint a keresztény vallás között fennállnak.94 A papnevelés legyen tekintettel a terület lelkipásztori igényeire is: a növendékek tanuljanak az Egyház missziós tevékenységének történetéről, céljáról és módszeréről, s ismerkedjenek meg népük társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyaival. Ökumenikus szellemben neveljék és jól készítsék föl őket a nem keresztényekkel való testvéri párbeszédre.95 Mindez megkívánja, hogy a papsághoz szükséges tanulmányokat, amennyire lehetséges, mindenki a saját hazájában végezze, osztozva népe életkörülményeiben és szokásaiban.96 Végül fordítsanak gondot arra, hogy a növendékeket képezzék ki az egyházi adminisztrációra és vagyonkezelésre is.

Ezeken felül válasszanak ki alkalmas, bizonyos lelkipásztori gyakorlattal bíró papokat, és küldjék őket egyetemre vagy más tudományos intézetbe magasabb tanulmányokra, akár külföldre is, főképpen Rómába, hogy a fiatal egyházak bennszülött papjai sorában legyenek, akikkel megfelelő tudásuk és tapasztalatuk alapján nagyobb egyházi hivatalok is betölthetők.

Ahol a püspöki konferenciák alkalmasnak ítélik, vissza kell állítani az állandó diákonátus rendjét az Egyházról szóló konstitúció rendelkezése szerint.97 Tanácsos ugyanis, hogy azok a férfiak, akik ténylegesen diákonusi szolgálatot teljesítenek -- mint katekéták hirdetik Isten igéjét, a plébános vagy a püspök nevében távoleső keresztény közösséget vezetnek, szociális és karitatív szervezetekben dolgoznak -- megerősödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézfeltétel által és közelebb kerüljenek az oltárhoz, hogy ezáltal a diakonátus szentségi kegyelmével hatékonyabban tölthessék be tisztüket.

(A hitoktatók)

17. Ugyancsak elismerést érdemel a férfi és női hitoktatóknak a pogány missziókban sok érdemet szerzett serege, akik apostoli szellemben, hatalmas tevékenységet kifejtve egyedülálló és nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a hit és az Egyház terjesztéséhez.

Napjainkban, amikor a sokaság evangelizálására és lelkipásztori szolgálatára kevés a klerikus, nagyon fontos a hitoktatók munkássága. A kultúra haladásával is lépést tartva úgy kell tehát a hitoktatókat képezni, hogy a papok értékes munkatársai legyenek, s a lehető legjobban töltsék be egyre több új és sokrétű munkakörrel bővülő tisztségüket.

Szaporítsák tehát az olyan egyházmegyei és egyháztartományi iskolák számát, amelyekben a hitoktatójelöltek elsajátíthatják a katolikus tanítást, főként a biblikus és liturgikus ismereteket, a hitoktatás módszerét, a lelkipásztori gyakorlatot, és ahol megszilárdíthatják magukban a keresztény ember erkölcsi magatartását,98 nagy súlyt fektetve az imádságra és a lelki életre. Később is legyen módjuk részt venni olyan előadásokon és tanfolyamokon, amelyeken a szolgálatukhoz szükséges ismereteket tovább gazdagíthatják, lelkiéletük pedig táplálékhoz jut és erősödik.

A főfoglalkozású hitoktatóknak megfelelő fizetéssel biztosítsák az állásukhoz illő megélhetést és létbiztonságot. Kívánatos, hogy a Hitterjesztés Kongregációjának hivatalai megfelelő módon, külön segéllyel gondoskodjanak a hitoktatók képzéséről és eltartásáról. Ha szükséges és alkalmas, alapítsanak külön szervezetet a hitoktatók támogatására.

Az egyházak hálás lélekkel ismerjék el a kisegítő hitoktatók áldozatos munkáját, nélkülözhetetlen közreműködését. Közösségükben ők az előimádkozók és a vallási ismeretek közvetítői. Gondoskodni kell arról, hogy megfelelő tudásra és lelki érettségre tegyenek szert.

Ezenfelül kívánatos, hogy ahol alkalmasnak látszik a nyilvánosság előtt, liturgia keretében hivatalos egyházi küldetéssel lássák el a kellő felkészültségű hitoktatókat; így nagyobb tekintéllyel végezhetik a nép körében a hit szolgálatát.

(A szerzetesek)

18. Már az Egyház meghonosításának szakaszában gondoskodni kell a szerzetesi élet fölvirágoztatásáról, mely nem csupán értékes és elengedhetetlen segítséget nyújt a missziós tevékenységhez, hanem az Isten iránti bensőségesebb önátadás által ragyogóan szemlélteti és megérteti a keresztény hivatás benső természetét is.99

Az Egyház meghonosításán fáradozó szerzetes intézmények -- melyeket áthat az Egyház szerzetesi hagyományát meghatározó természetfölötti gazdagság -- törekedjenek a kegyelmi adományokat minden nép szellemének és jellegének megfelelően kifejezni és átadni. Figyelmesen vizsgálják meg, hogyan lehetne a keresztény szerzetesi életbe átvenni azokat az aszketikus és szemlélődő hagyományokat, melyeknek csíráit Isten már az evangélium hirdetése előtt nem egyszer régi kultúrákban rejtette el.

A fiatal egyházakban a szerzetesi élet különböző formáit kell kialakítani, hogy Krisztus küldetésének és az Egyház életének különbözö szempontjait bemutassák, több irányú legyen közreműködésük a lelkipásztori munkában, s tagjaikat jól készítsék föl feladataikra. A püspöki konferenciák azonban vigyázzanak, nehogy ugyanolyan apostoli célkitűzésű szerzetek felesleges sokasága kárt okozzon a szerzetesi életnek és az apostolkodásnak.

Külön említést érdemelnek a szemlélődő élet meggyökereztetésére irányuló kezdeményezések. Egyesek a monasztikus intézmény lényeges elemeit megőrizve rendjük gazdag hagyományait akarják meghonosítani, mások viszont visszatérnek a régi szerzetesség egyszerűbb formáihoz; de valamennyien törekedjenek eltalálni a legszerencsésebb alkalmazkodást a helyi körülményekhez. Mivel pedig a szemlélődő élet hozzátartozik az Egyház teljes jelenlétéhez, a fiatal egyházakban is mindenütt vezessék be.