I. A kultúra helyzete a mai világban
Új életformák
54. A modern ember életkörülményei
szociális és kulturális szempontból annyira
megváltoztak, hogy az emberi nem történetének
új korszakáról lehet beszélni.cxx Ezáltal a
kultúra gazdagítására és szélesebb
körű terjesztésére új utak nyílnak,
melyeket a természet-, ember- és
társadalomtudományok, a technika, valamint a
tömegtájékoztató eszközök
fejlődése készítettek elő. Ezért a mai
kultúra ismertető jegyei: az úgynevezett egzakt
tudományok igen nagy mértékben fejlesztik a kritikai
érzéket; az újabb pszichológiai kutatások
mélyebben magyarázzák az emberi tevékenységet;
a történeti tudományok nagyban
hozzájárulnak ahhoz, hogy a dolgokat mulandóságuk
és fejlődésük szempontjából
nézzék; a szokások és erkölcsök napról
napra egyformává lesznek; az iparosodás, a
városiasodás és más a
közösségi életet előmozdító okok a
kultúra új formáit teremtik meg
(tömegkultúra). Mindezekből új gondolkodás-
és cselekvésmódok és a szabad idő
fölhasználásának új lehetőségei
születnek; a népek és társadalmi csoportok
közötti érintkezés a különféle
kultúrák kincseit mindenki számára
hozzáférhetővé teszik, s így lassankint
készül egy egyetemesebb emberi kultúra, mely annál
inkább elősegíti és kifejezi az emberi nem
egységét, minél jobban becsüli a
különböző kultúrák
sajátosságait.
A kultúrát teremtő
ember
55. Minden társadalmi csoportban és nemzetben egyre több
férfi és nő érzi magát saját
közösségi kultúrája szereplőjének
és szerzőjének. Az egész világon egyre nő
az autonómia- és vele együtt a
felelősségérzet; ez nagyon sokat jelent az emberi nem lelki
és erkölcsi érése szempontjából. Ez
még világosabbá válik, ha szemünk elé
állítjuk a világ egységessé
válását, és a ránk bízott feladatot,
hogy igazságban és igazságosságban jobb
világot építsünk. Ily módon tehát egy
új humanizmus születésének vagyunk tanúi,
melyben az embert elsősorban a testvéreiért és a
történelemért érzett felelősség
határozza meg.
Nehézségek és
feladatok
56. Ilyen körülmények között nem
csoda, hogy az ember, aki felelősséget érez a kultúra
fejlődéséért, nagyobb reményeket
táplál, ugyanakkor szorongó lélekkel nézi a
sok ellentmondást, melyeket neki kell föloldania:
Mi a teendő, hogy a kultúrák
növekvő érintkezése -- melynek a
különböző csoportok és nemzetek között
igaz és gyümölcsöző dialógusra kellene vezetniük
-- meg ne zavarják a közösségek életét,
föl ne forgassák az ősök bölcsességét,
s ne veszélyeztessék a népek jellegzetességeit?
Hogyan lehet támogatni az új kultúra
dinamizmusát és terjeszkedését,
anélkül, hogy a hagyományos örökség
iránti hűség el ne vesszen? Különösképpen
éget ez a kérdés ott, ahol a természettudományok
és a technika hatalmas előretöréséből
keletkezett kultúrát a különféle
hagyományú klasszikus tanulmányokból
táplálkozó szellemi műveltséggel kell
összhangba hozni.
Hogyan lehet a tudományok oly gyors és
fokozódó szakosodását összhangba hozni a
szintézisalkotás igényével, s megőrizni az
emberekben a kontempláció és csodálkozás
bölcsességre vezető képességeit?
Mi a teendő, hogy az emberek valamennyien
világszerte részesüljenek a kultúra kincseiből,
miközben a képzettebb értelmiségi réteg
műveltsége egyre elvontabb és bonyolultabb lesz?
Végül miként lehet
törvényesnek elismerni a kultúra által követelt
autonómiát, anélkül, hogy egy merőben földi
sőt vallásellenes humanizmusba ne jussunk?
Mindezen ellentmondások közepette az emberi
kultúrát ma úgy kell fejleszteni, hogy a teljes emberi
személyt harmonikusan művelje, és segítse az
embereket feladataikban, melyeknek betöltésére valamennyien,
főként pedig a keresztények hivatottak,
testvérként az egy emberi családban.
|