Második fejezet
AZ ISTEN NÉPÉRŐL
(Új szövetség,
új nép)
9. Jóllehet
bármely időben élő és bármely
nemzetből származó ember kedves Isten előtt, ha
féli őt és teszi az igazságot (vö. ApCsel
10,35), mégis úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne
egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje
meg és üdvözítse, hanem néppé tegye
őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül
szolgál Neki. Így tehát az izraelita népet
kiválasztotta tulajdon népévé,
szövetséget kötött vele és fokozatosan oktatta
azáltal, hogy történetében kinyilatkoztatta
Önmagát és akaratának tervét, és
megszentelte Önmagának. Mindez azonban csak előkészítése
és előképe volt annak az új és
tökéletes szövetségnek, mely majd Krisztusban
köttetik meg, s annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, melyet Isten
megtestesült Igéje fog átadni. "Íme, napok
jönnek -- mondja az Úr --, amikor új szövetséget
kötök Izrael házával és Juda
házával... Bensejükbe adom törvényemet,
és a szívükbe írom. Én Istenük leszek,
ők meg az én népem lesznek... Mert mindnyájan ismerni
fognak engem a legkisebbtől a legnagyobbig, mondja az Úr" (Jer
31,31--34). Ezt az új szövetséget Krisztus hozta
létre, tudniillik az új szövetséget az Ő
vérében (vö. 1Kor 11,25),
zsidókból és pogányokból híva meg a
népet, mely nem test szerint, hanem a Lélekben gyűljön
össze és legyen Istennek új népe. A Krisztusban
hívők ugyanis, akik nem romlandó, hanem az élő
Isten igéje által romolhatatlan magból születtek
újjá (vö. 1Pt 1,23), nem testből, hanem
vízből és Szentlélekből (vö. Jn
3,5--6), "választott nemzetség, királyi
papság, szent nemzet, tulajdonul megszerzett nép" lesznek...
"akik valaha nem-nép voltak, most pedig Isten népe" (1Pt
2,9-10).
Ennek a messiási népnek a feje Krisztus, "aki vétkeinkért halált
szenvedett és megigazulásunkért
föltámadt" (Róm 4,25), s most, miután minden mást
fölülmúló nevet kapott, dicsőségesen
uralkodik a mennyben. Jogállása Isten fiainak
méltósága és szabadsága, kiknek
szívében a Szentlélek úgy lakik, mint templomban. Törvénye
az új parancs, hogy úgy kell szeretnie, ahogyan maga Krisztus
szeretett bennünket (vö. Jn 13,34). S végül
célja az Isten Országa, melyet maga Isten
kezdeményezett a földön, melynek egyre terjednie kell,
míg Isten tökéletessé nem teszi a
történelem végén, amikor megjelenik Krisztus, a mi
életünk (vö. Kol 3,4), és "maga a
teremtés a mulandóság szolgai
állapotából fölszabadul Isten gyermekeinek
dicsőséges szabadságára" (Róm 8,21).
Így tehát ez a messiási nép, bár
ténylegesen nem foglal magába minden embert, s
nem egyszer kisded nyájnak tűnik, az egész emberiség
számára az egység, a remény és az
üdvösség nagyon erős hajtása. Krisztus, aki ezt a
népet az élet, a szeretet és az igazság
közösségévé alapította,
eszközként is fölhasználja mindenki
megváltására, és elküldi az egész
földkerekségre a világ világosságául
és a föld sójául (vö. Mt 5,13--16).
Miként pedig a pusztában
vándorló, test szerinti Izraelt már Isten
Egyházának hívták (2Ezd 13,1; vö. Szám
20,4; MTörv 23,1); úgy a jelen világban élő,
s az eljövendő és maradandó várost kereső (vö.
Zsid 13,14) új Izraelt is Krisztus Egyházának
nevezik (vö. Mt 16,18), hiszen Krisztus szerezte meg
tulajdon vérén (vö. ApCsel 20,28),
betöltötte a saját Lelkével és ellátta a
látható és társas egység
szükséges kellékeivel. Isten összehívta azokat,
akik hittel tekintenek Jézusra, az üdvösség
szerzőjére, az egység és béke
princípiumára, és Egyházat alkotott
belőlük, hogy ez az Egyház legyen minden egyes ember
számára ennek az üdvöt hozó egységnek a
látható szakramentuma.xv Hogy kiterjedjen a Föld minden
részére, belép az emberek történelmébe,
ugyanakkor fölülmúlja az időt és a népek
határait. A kísértések és
szorongatások között élő Egyház az
Úrtól megígért isteni kegyelemből
meríti az erőt, hogy a testi gyöngeségben meg ne
fogyatkozzék tökéletes hűsége, hanem megmaradjon
Ura méltó menyasszonyának, és a Szentlélek
hatására szüntelenül megújuljon mindaddig,
amíg a kereszt által el nem jut a fényre, mely soha nem
ismer alkonyt.
(Az egyetemes papság)
10. Az Úr Krisztus,
az emberek közül választott főpap (vö. Zsid
5,1--5) az új népet "Istennek és Atyjának
országává és papjaivá tette" (Jel
1,6; vö. 5,9--10). A megkereszteltek ugyanis az
újjászületés és a Szentlélek kenete
által lelki házzá és szent papsággá
szenteltetnek, hogy a keresztény ember minden cselekedete
által lelki áldozatokat ajánljanak föl, és
annak erőit hirdessék, aki a sötétségből
meghívta őket csodálatos világosságára (vö.
1Pt 2,4--10). Ezért Krisztus tanítványai
valamennyien az imádságban állhatatosan és
együtt dicsőítve Istent (vö. ApCsel 2,42--47)
adják oda önmagukat élő, szent, Istennek tetsző
áldozatul (vö. Róm 12,1), és a
földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, s az
érdeklődőknek adjanak számot az örök
élet bennük élő reményéről (vö.
1Pt 3,15).
A hívők közös papsága
és a szolgálati, azaz hierarchikus papság --
jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg
különböznek egymástól -- egymásra vannak
rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus
egy papságából részesedik.xvi
Akit a szolgálati papságra szenteltek
föl, szent hatalom birtokában kialakítja és
kormányozza a papi népet, Krisztus személyében
létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész
nép nevében fölajánlja Istennek; a hívek pedig
királyi papságuk erejével részt vesznek az
eucharisztikus áldozatban,xvii és azt a szentségek
felvételében, az imádságban és
hálaadásban, a szent élet
tanúságtételével, önmegtagadással
és tevékeny szeretettel
gyakorolják/valósítják meg.
(Az egyetemes papság
gyakorlása)
11. A papi
közösség szent és szervesen megalkotott jellege
részben a szentségek, részben az erények
által valósul meg. A keresztség által az
Egyház tagjaivá vált hívőket a
szentségi karakter a keresztény vallás kultuszára
rendeli, és arra, hogy miután Isten fiaivá
újjászülettek, az emberek előtt vallják meg a
hitet, melyet Istentől az Egyház által kaptak.xviii A bérmálás
szentségével még tökéletesebben
kötődnek az Egyházhoz, a Szentlélek
különleges ereje tölti el őket, ezért
szigorúbb a kötelezettségük, hogy Krisztus igazi
tanúiként szavukkal és életmódjukkal
terjesszék és védelmezzék a hitet.xix Amikor
részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, az
egész keresztény élet forrásában és
csúcspontjában, isteni Áldozatot ajánlanak föl
Istennek, s vele együtt önmagukat;xx mind a
fölajánlással, mind a szentáldozással mindenki
részt vesz a liturgikus cselekményben, de nem egyformán,
hanem a különbözőségek megtartásával.
Továbbá, akik Krisztus testével táplálkoznak
a szentáldozásban, kézzelfogható módon
mutatják meg Isten népének egységét, melyet
ez a fölséges szentség jól jelez és
csodálatosan meg is valósít.
|