Első fejezet

A VILÁGI HÍVEK APOSTOLI HIVATÁSA

(A világi hívők részesednek az Egyház küldetésében)

2. Az Egyház arra született, hogy Krisztus országát szerte a földön elterjessze az Atyaisten dicsőségére, minden embert részesítsen a megváltásban és az üdvösségben,iv és általuk az egész világ valóban Krisztushoz kapcsolódjék. A titokzatos test minden erre a célra irányuló tevékenysége apostolkodás, melyet minden tagja által különböző módokon gyakorol az Egyház; a keresztény hivatás ugyanis természete szerint apostoli hivatás is. Miként az eleven testben egyetlen tag sem teljesen tétlen, hanem a test életével együtt annak tevékenységében is részesedik, ugyanígy Krisztus testében is, ami az Egyház, "a tagok betöltik az erejükhöz szabott feladatkört, és így növekszik az egész test" (Ef 4,16). Sőt oly nagy ebben a testben az összetartozás és a tagok egymásrautaltsága, hogy az a tag, amelyik nem működik közre a maga erejéhez mérten a test növekedésében, nem használ sem az Egyháznak, sem önmagának. Az Egyházban a szolgálatok különbözők, de a küldetés egy. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta azt a tisztséget, hogy az Ő nevében és hatalmával tanítsanak, megszenteljenek és kormányozzanak. A világi hívek pedig -- részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének -- Isten egész népének küldetésén belül az Egyházban és a világban töltik be a maguk szerepét.v Valóban apostoli munkát végeznek, amikor az evangelizáción és az emberek megszentelésén fáradoznak, s a földi dolgok rendjét evangéliumi szellemmel igyekeznek áthatni és tökéletesíteni, úgy, hogy e tevékenységük fényes tanúságtétel Krisztusról, és az emberek üdvösségét szolgálja. Mivel a világiakra éppen az jellemző, hogy világi környezetben és világi tevékenységek közepette élnek, Isten arra hívja őket, hogy buzgó keresztény lelkülettel kovász módjára apostolkodjanak a világban.

(Teológiai alapvetés)

3. A világi híveknek azon a címen kötelességük és joguk az apostolkodás, hogy egységben vannak Krisztussal, a fővel. Akiket a keresztség Krisztus titokzatos testébe oltott, a bérmálás pedig a Szentlélek erejével megerősített, azokat maga az Úr rendeli az apostolkodásra. Királyi papsággá és szent nemzetté szentelődnek (vö. 1Pt 2,4--10), hogy minden munkájuk által lelki áldozatokat ajánljanak föl, és a Földön mindenütt tegyenek tanúságot Krisztusról. A szentségek pedig -- különösen az Eucharisztia -- közlik velük és táplálják bennük azt a szeretetet, amely minden apostolkodás lelke.vi

Apostoli tevékenységüket hitben, reményben és szeretetben végzik, s ezeket az erényeket a Szentlélek árasztja szét az Egyház minden tagjának szívébe. Sőt a szeretet, az Úr legfőbb parancsa sürgeti Krisztus híveit, hogy dolgozzanak Isten országának eljöveteléért, általa Isten dicsőségéért és minden ember örök életéért, hogy megismerjék az egyetlen igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust (vö. Jn 17,3).

Minden kereszténynek kitüntető feladat tehát közreműködni abban, hogy az egész földkerekségen megismerjék és elfogadják az emberek az üdvösség isteni üzenetét.

A Szentlélek, aki Isten népének megszentelésén a szolgálat és a szentségek által munkálkodik, apostolkodásukhoz a hívőket is ellátja különleges adományokkal (vö. 1Kor 12,7), "tetszése szerint osztván kinek-kinek" (1Kor 12,11), hogy valamennyien a kapott ajándékok szerint "egymás szolgálatára legyenek", mint "Isten sokféle kegyelmének letéteményesei" (1Pt 4,10) az egész test épülésére a szeretetben (vö. Ef 4,16). E karizmák -- a legkisebbeket is beleértve -- elfogadásából ered minden egyes hívő joga és kötelessége, hogy a kapott ajándékokat az emberek javára és az Egyház épülésére használja föl az Egyházban és a világban; a Szentlélek szabadságában, aki "ott fú, ahol akar"(Jn 3,8), és közösségben testvéreikkel Krisztusban, főképpen a pásztoraikkal, akiknek feladata, hogy ítéletet mondjanak a karizmák hitelességéről és rendezett használatáról, nem azért, hogy kioltsák a Lelket, hanem hogy mindent vizsgáljanak meg és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz 5,12.19.21).vii

(A világi apostolok lelkisége)

4. Mivel az Egyház egész apostolkodásának forrása és kiindulópontja Krisztus, az Atya küldötte, nyilvánvaló, hogy a világiak apostolkodásának termékenysége attól függ, hogy mennyire eleven a kapcsolatuk Krisztussal, az Úr szava szerint: "Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz, hisz nélkülem semmit sem tehettek" (Jn 15,5). Ezt a Krisztussal bensőleg egyesült életet az Egyházban minden hívő rendelkezésére álló lelki források táplálják, főként a szent liturgiában való tevékeny részvétel;viii a forrásokból a világi híveknek úgy kell meríteniük, hogy miközben az élet rendes körülményei közt becsülettel teljesítik kötelességeiket, életük ne szakadjon el Krisztustól, hanem épp ellenkezőleg, Isten akarata szerint végzett munkájuk által, erősödjék a vele való egységük. Ezen az úton a világi hívek a nehézségek okos, türelmes legyőzésére törekedve szívesen és örömmel haladjanak előre az életszentségben.ix Sem a családért való fáradozásnak, sem bármilyen világi foglalkozásnak nem szabad kívül esnie lelki életük körén, az Apostol szavai szerint: "Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának" (Kol 3,17).

Az ilyen élet a hit, a remény és a szeretet folytonos gyakorlását követeli meg.

Csak a hit világosságánál és Isten igéjéről elmélkedve tudjuk mindig és mindenütt fölismerni Istent, akiben "élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28), keresni az Ő akaratát minden eseményben, meglátni Krisztust minden emberben, ismerősben és ismeretlenben; helyes ítéletet alkotni a mulandó dolgok igazi jelentőségéről és értékéről önmagukban véve, vagy az ember végső céljához viszonyítva.

Akikben él ez a hit, szem előtt tartván az Úr keresztjét és föltámadását, Isten gyermekei megnyilvánulásának reményében élnek.

A földi élet zarándokútján Krisztussal együtt Istenben elrejtetten és kiszabadulva a gazdagság rabszolgaságából, miközben az örökké megmaradó javakra törekszenek, teljes nagylelkűséggel arra szentelik magukat, hogy terjesszék Isten országát, keresztény szellemben alakítsák és tökéletesítsék a földi dolgok rendjét. A mulandó élet viszontagságai közepette a reményben találnak erőt, megfontolván, hogy "a jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely majd megnyilvánul rajtuk" (Róm 8,18).

Az Istenből való szeretet indítja őket, hogy jót tegyenek mindenkivel, főképpen hittestvéreikkel (vö. Gal 6,10), szakítva "minden gonoszsággal, minden álnoksággal, képmutatással, irigységgel és minden rágalmazással" (1Pt 2,1), és így Krisztushoz vonzzák az embereket. Isten szeretete pedig, mely " kiáradt a szívünkbe a nekünk ajándékozott Szentlélek által" (Róm 5,5) képessé teszi a világiakat arra, hogy a nyolc boldogság lelkülete valóban megmutatkozzék életükben. A szegény Jézust követve a mulandó javak hiánya nem keseríti el, a bősége nem teszi fölfuvalkodottá őket; az alázatos Krisztust követve nem törtetnek hiú dicsőség után (vö. Gal 5,26), hanem inkább akarnak tetszeni Istennek, mint az embereknek, mindig készen arra, hogy Krisztusért mindent elhagyjanak (vö. Lk 14.26) és üldözést szenvedjenek az igazságért (vö. Mt 5,10), emlékezve az Úr szavára: "Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára a keresztjét és kövessen engem" (Mt 16,24). Ápolván a keresztény barátságot egymás között, minden szükséghelyzetben segítenek egymáson.

A világi hívek lelki életének sajátos formát ad a házas és családi állapot, a nőtlenség vagy özvegység, a betegség, valamint a hivatásbeli és társadalmi tevékenység. Szünet nélkül fejlesszék tehát az állapotuknak megfelelő tulajdonságokat és készségeket, s hasznosítsák a Szentlélektől kapott ajándékaikat.

Ezenkívül a világiak, akik Isten hívó szavára beléptek valamelyik egyházilag jóváhagyott társulatba vagy intézménybe, törekedjenek arra, hogy hűségesen tegyék magukévá a közösség sajátos lelkiségét.

Becsüljék nagyra a szaktudást, a családi és a hazafias érzést, valamint az emberek együttéléséhez szükséges erényeket: a becsületességet, az igazságos lelkületet, az őszinteséget, az emberiességet, a lelki erősséget, melyek nélkül a keresztény élet nem képzelhető el.

Az ilyen lelki és apostoli életnek tökéletes példája a Boldogságos Szűz Mária, az Apostolok Királynője, aki földi életében a mindenki máséhoz hasonló, családról való gondoskodással és munkával teli életet élte, de mindig bensőséges kapcsolatban volt Fiával, és páratlanul együttműködött az Üdvözítő művével; most pedig fölvétetve a mennybe, "anyai szeretével gondoskodik Fia testvéreiről, akik még zarándokok, veszedelemben forognak és szorongatások érik őket, míg el nem érkeznek a boldog hazába".x Nagy áhítattal tiszteljék őt valamennyien, és ajánlják anyai gondviselésébe életüket és apostolkodásukat.