Második fejezet

A VALLÁSSZABADSÁG A KINYILATKOZTATÁS FÉNYÉBEN

(A kinyilatkoztatás a vallásszabadság alapjait tárja föl)

9. Mindaz, amit e Vatikáni Zsinat a vallásszabadság embert megillető jogáról kijelent, a személy méltóságán alapszik, melynek követelményei a századok tapasztalatai által egyre nyilvánvalóbbá váltak az emberi értelem számára. Sőt, a vallásszabadságról szóló tanítás gyökerei az isteni kinyilatkoztatásba nyúlnak, ezért a keresztényeknek még inkább tiszteletben kell tartaniuk. A kinyilatkoztatás kifejezetten ugyan nem beszél a külső kényszertől való mentesség jogáról a vallás tekintetében, a személy méltóságát azonban teljes terjedelmében föltárja: bemutatja, mennyire tiszteli Krisztus a szabad akaratot az Isten szava iránti hit kötelezettségének teljesítésében, és megtanít a lelkületre, melyet a Mester tanítványainak mindenben el kell ismerniük és követniük kell. Ezek tehát azok az általános elvek, melyeken nyugszik e vallásszabadságról szóló Nyilatkozat tanítása. Különösen a társadalmon belüli vallásszabadság felel meg a teljesen a keresztény hit aktusa szabadságának.

(A hit szabad állásfoglalás)

10. A katolikus tanítás főbb tételei közé tartozik, Isten igéje tartalmazza, és az egyházatyák állandóan hirdették,viii hogy az embernek a hitben szabad akarattal kell válaszolnia Istennek; akarata ellenére tehát senki nem kényszerítheti a hitre.ix A hit aktusa ugyanis természete szerint szabad, mert az üdvözítő Krisztus által megváltott ember, akit Isten Jézus Krisztus által a fogadott fiúságra meghívott,x csak úgy ragaszkodhat a magát kinyilatkoztató Istenhez, ha az Atya vonzásáraxi értelmesen és szabadon adja meg Istennek a hit hódolatát. Teljes összhangban van tehát a hit természetével, hogy vallás dolgában az emberek részérő1 mindennemű kényszer ki legyen zárva. Ezért a vallásszabadság nem csekély mértékben segít megteremteni azokat a körülményeket, melyekben az emberek akadálytalanul kaphatják a meghívást a keresztény hitre, e meghívást önként elfogadhatják, s egész életmódjukban tevékenyen megvallhatják.

(Krisztus és az apostolok magatartása)

11. Isten arra hívja az embereket, hogy lélekben és igazságban szolgáljanak neki, tehát lelkiismeretben kötelezi, de nem kényszeríti őket: tekintetbe veszi az általa teremtett emberi személy méltóságát, azt akarva, hogy az embert a saját belátása vezesse, és éljen szabadságával. Ez leginkább Jézus Krisztusban mutatkozott meg, akiben Isten tökéletesen kinyilvánította önmagát és az Ő utait. Krisztus ugyanis, aki a mi Urunk és Mesterünk,xii de szelíd és alázatos szívű,xiii türelmesen hívta és vonzotta a tanítványokat.xiv Igaz ugyan, hogy tanítását csodákkal támasztotta alá és erősítette meg, de csak azért, hogy hallgatói hitét fölébressze és igazolja, nem pedig, hogy erőszakot gyakoroljon rajtuk.xv Tény, hogy hallgatóinak szemére vetette hitetlenségüket, de Isten büntetését az ítélet napjára hagyta.xvi Amikor az apostolokat a világba küldte, azt mondta nekik: "Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik" (Mk 16,16). De tudva, hogy konkolyt vetettek a búza közé, Ő maga parancsolja meg: hagyják mindkettőt nőni az aratásig, mely a világ végén lesz.xvii Mivel nem akart erőszakkal uralkodó politikai Messiás lenni,xviii szívesebben mondta magát az Emberfiának, aki azért jött, hogy "szolgáljon és életét adja váltságul sokakért" (Mk 10,45). Isten tökéletes szolgájának bizonyult,xix aki "a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsest nem oltja el" (Mt 12,20). A világi hatalmat és annak jogait elismerte, megparancsolta az adó fizetését a császárnak, de félreérthetetlenül figyelmeztetett Isten magasabbrendű jogainak tiszteletbentartására: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené" (Mt 22,21). Végül a megváltás kereszten beteljesített művében, mellyel megszerezte az embereknek az üdvösséget és az igazi szabadságot, bevégezte kinyilatkoztatását. Tanúságot tett ugyanis az igazságról,xx de az ellentmondókra nem akarta ráerőszakolni. Országát nem karddal védik meg,xxi hanem az igazság hallgatása és tanúsága erősíti, és abból a szeretetből gyarapszik, mellyel a kereszten fölmagasztalt Krisztus vonzza magához az embereket.xxii

Az apostolok Krisztus szavából és példájából tanulva ugyanezt az utat követték. Krisztus tanítványai az Egyház első korszakától kezdve azon fáradoztak, hogy az embereket az Úr Krisztus hitére térítsék, de ne erőszakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan mesterkedéssel, hanem elsősorban Isten igéjének erejével.xxiii Bátorsággal hirdették mindenkinek az Üdvözítő Isten szándékát, "aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére" (1Tim 2,4); ugyanakkor tiszteletben tartották a gyöngéket, még ha tévedésben voltak is, így mutatták meg, mennyire "önmagáról ad mindegyikünk számot Istennek" (Róm 14,12)xxiv és mennyire köteles követni a saját lelkiimeretét. Krisztushoz hasonlóan az apostolok is mindig azon voltak, hogy tanúságot tegyenek Isten igazságáról: "bátor bizalommal hirdették Isten igéjét" (ApCsel 4,31)xxv a népek és a fejedelmek előtt. Szilárdan hitték, hogy az evangélium valóban Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek.xxvi Megvetve azért minden "testi fegyvert",xxvii Krisztus szelídségének és mértéktartásának példájára Isten igéjét teljes bizalommal hirdették, tudván, hogy isteni erőt rejt magában, mely legyőzi az Istennel ellenséges hatalmakat,xxviii s az embereket Krisztus hitére és szolgálatára vezeti.xxix Amint a Mester, az apostolok is elismerték a törvényes világi tekintélyt: "Mert nincs hatalom, csak Istentől", tanítja az Apostol, aki ennek alapján parancsolja: "Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak; ... aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene" (Róm 13,1--2).xxx Ugyanakkor félelem nélkül mondtak ellent az apostolok az Isten szent akaratával szembehelyezkedő közhatalomnak: "Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek" (ApCsel 5,29).xxxi Ezt az utat követte a vértanúk és a hívők megszámlálhatatlan serege a századokon át és az egész földkerekségen.

Mert a tanítvány súlyos kötelezettsége Mesterével, Krisztussal szemben, hogy a tőle kapott igazságot egyre teljesebben megismerje, hűségesen hirdesse és hathatósan védelmezze, kizárva azonban az evangéliumi lelkülettel ellentétes eszközöket. Ugyanakkor Krisztus szeretete sürgeti, hogy szeretettel, okosan, türelmesen bánjék a hitben tévedő vagy tudatlan embertársaival.xxxviii Tekintettel kell tehát lenni egyidejűleg a kötelességre, hogy Krisztust, az éltető Igét hirdetni kell, az emberi személy jogaira, s az Istentől Krisztus által juttatott kegyelem mértékére is, mely az embert a hit önkéntes elfogadására és megvallására hívja.

(Záró gondolatok)

15. Közismert tény, hogy napjainkban az emberek megkívánják, hogy a vallást magánéletükben és nyilvánosan is szabadon megvallhassák, sőt a vallásszabadságot már a legtöbb állam alkotmánya polgári jognak nyilvánítja, s nemzetközi okmányok ünnepélyesen elismerik.xxxix

De vannak olyan országok is, melyekben jóllehet alkotmányuk elismeri a vallásos kultusz szabadságát, maga a közhatalom arra törekszik, hogy a polgárokat visszatartsa a vallástól és a vallásos közösségek életét nagyon nehézzé és veszélyeztetetté tegye.

Korunk e kedvező jeleit örvendező lélekkel üdvözölve, a szomorú tényeket viszont fájdalommal tudomásul véve a Szent Zsinat a katolikusokat buzdítja és minden embert nagyon kér, hogy igen figyelmesen fontolják meg: az emberi család jelen állapotában mennyire szükséges a vallásszabadság.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nemzetek napról napra mindinkább egységre lépnek, a különböző műveltségű és vallású emberek között is mind szorosabbá válnak a kapcsolatok, s végül növekedőben van az emberek egyéni felelősségtudata. Ezért, hogy az emberi nemen belül békés és harmonikus kapcsolatok létre jöjjenek és megerősödjenek, a vallásszabadságot az egész földön hathatós jogvédelemmel kell biztosítani, és tiszteletben kell tartani az emberek legfőbb kötelességét és jogát arra, hogy a társadalomban szabadon gyakorolják vallásukat.

Adja meg mindannyiunk Istene és Atyja, hogy az emberiség családja gondosan őrizve a társadalomban a vallásszabadságot, Krisztus kegyelmével és a Szentlélek erejével eljusson "Isten fiainak" magasztos és örökkétartó "dicsőséges szabadságára" (Róm 8,21).

Mindazt, amit e deklaráció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én.

Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke

Következnek a zsinati atyák aláírásai