Második fejezet

AZ ISTEN NÉPÉRŐL

(Új szövetség, új nép)

9. Jóllehet bármely időben élő és bármely nemzetből származó ember kedves Isten előtt, ha féli őt és teszi az igazságot (vö. ApCsel 10,35), mégis úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki. Így tehát az izraelita népet kiválasztotta tulajdon népévé, szövetséget kötött vele és fokozatosan oktatta azáltal, hogy történetében kinyilatkoztatta Önmagát és akaratának tervét, és megszentelte Önmagának. Mindez azonban csak előkészítése és előképe volt annak az új és tökéletes szövetségnek, mely majd Krisztusban köttetik meg, s annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, melyet Isten megtestesült Igéje fog átadni. "Íme, napok jönnek -- mondja az Úr --, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Juda házával... Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek... Mert mindnyájan ismerni fognak engem a legkisebbtől a legnagyobbig, mondja az Úr" (Jer 31,31--34). Ezt az új szövetséget Krisztus hozta létre, tudniillik az új szövetséget az Ő vérében (vö. 1Kor 11,25), zsidókból és pogányokból híva meg a népet, mely nem test szerint, hanem a Lélekben gyűljön össze és legyen Istennek új népe. A Krisztusban hívők ugyanis, akik nem romlandó, hanem az élő Isten igéje által romolhatatlan magból születtek újjá (vö. 1Pt 1,23), nem testből, hanem vízből és Szentlélekből (vö. Jn 3,5--6), "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul megszerzett nép" lesznek... "akik valaha nem-nép voltak, most pedig Isten népe" (1Pt 2,9-10).

Ennek a messiási népnek a feje Krisztus, "aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért föltámadt" (Róm 4,25), s most, miután minden mást fölülmúló nevet kapott, dicsőségesen uralkodik a mennyben. Jogállása Isten fiainak méltósága és szabadsága, kiknek szívében a Szentlélek úgy lakik, mint templomban. Törvénye az új parancs, hogy úgy kell szeretnie, ahogyan maga Krisztus szeretett bennünket (vö. Jn 13,34). S végül célja az Isten Országa, melyet maga Isten kezdeményezett a földön, melynek egyre terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a történelem végén, amikor megjelenik Krisztus, a mi életünk (vö. Kol 3,4), és "maga a teremtés a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára" (Róm 8,21). Így tehát ez a messiási nép, bár ténylegesen nem foglal magába minden embert, s nem egyszer kisded nyájnak tűnik, az egész emberiség számára az egység, a remény és az üdvösség nagyon erős hajtása. Krisztus, aki ezt a népet az élet, a szeretet és az igazság közösségévé alapította, eszközként is fölhasználja mindenki megváltására, és elküldi az egész földkerekségre a világ világosságául és a föld sójául (vö. Mt 5,13--16).

Miként pedig a pusztában vándorló, test szerinti Izraelt már Isten Egyházának hívták (2Ezd 13,1; vö. Szám 20,4; MTörv 23,1); úgy a jelen világban élő, s az eljövendő és maradandó várost kereső (vö. Zsid 13,14) új Izraelt is Krisztus Egyházának nevezik (vö. Mt 16,18), hiszen Krisztus szerezte meg tulajdon vérén (vö. ApCsel 20,28), betöltötte a saját Lelkével és ellátta a látható és társas egység szükséges kellékeivel. Isten összehívta azokat, akik hittel tekintenek Jézusra, az üdvösség szerzőjére, az egység és béke princípiumára, és Egyházat alkotott belőlük, hogy ez az Egyház legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szakramentuma.xv Hogy kiterjedjen a Föld minden részére, belép az emberek történelmébe, ugyanakkor fölülmúlja az időt és a népek határait. A kísértések és szorongatások között élő Egyház az Úrtól megígért isteni kegyelemből meríti az erőt, hogy a testi gyöngeségben meg ne fogyatkozzék tökéletes hűsége, hanem megmaradjon Ura méltó menyasszonyának, és a Szentlélek hatására szüntelenül megújuljon mindaddig, amíg a kereszt által el nem jut a fényre, mely soha nem ismer alkonyt.

(Az egyetemes papság)

10. Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap (vö. Zsid 5,1--5) az új népet "Istennek és Atyjának országává és papjaivá tette" (Jel 1,6; vö. 5,9--10). A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által lelki házzá és szent papsággá szenteltetnek, hogy a keresztény ember minden cselekedete által lelki áldozatokat ajánljanak föl, és annak erőit hirdessék, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára (vö. 1Pt 2,4--10). Ezért Krisztus tanítványai valamennyien az imádságban állhatatosan és együtt dicsőítve Istent (vö. ApCsel 2,42--47) adják oda önmagukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm 12,1), és a földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, s az érdeklődőknek adjanak számot az örök élet bennük élő reményéről (vö. 1Pt 3,15).

A hívők közös papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság -- jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól -- egymásra vannak rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik.xvi

Akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában kialakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek; a hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban,xvii és azt a szentségek felvételében, az imádságban és hálaadásban, a szent élet tanúságtételével, önmegtagadással és tevékeny szeretettel gyakorolják/valósítják meg.

(Az egyetemes papság gyakorlása)

11. A papi közösség szent és szervesen megalkotott jellege részben a szentségek, részben az erények által valósul meg. A keresztség által az Egyház tagjaivá vált hívőket a szentségi karakter a keresztény vallás kultuszára rendeli, és arra, hogy miután Isten fiaivá újjászülettek, az emberek előtt vallják meg a hitet, melyet Istentől az Egyház által kaptak.xviii A bérmálás szentségével még tökéletesebben kötődnek az Egyházhoz, a Szentlélek különleges ereje tölti el őket, ezért szigorúbb a kötelezettségük, hogy Krisztus igazi tanúiként szavukkal és életmódjukkal terjesszék és védelmezzék a hitet.xix Amikor részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, az egész keresztény élet forrásában és csúcspontjában, isteni Áldozatot ajánlanak föl Istennek, s vele együtt önmagukat;xx mind a fölajánlással, mind a szentáldozással mindenki részt vesz a liturgikus cselekményben, de nem egyformán, hanem a különbözőségek megtartásával. Továbbá, akik Krisztus testével táplálkoznak a szentáldozásban, kézzelfogható módon mutatják meg Isten népének egységét, melyet ez a fölséges szentség jól jelez és csodálatosan meg is valósít.