Végül nagy súllyal esik latba, nagy a
történelem tanúsága arról, hogy az
Egyház szabadon és következetesen gyakorolta a
szóbanforgó házassági
törvényhozást és bíráskodást oly
időszakokban is, amikor az államok vezetői beleegyeztek a fentebb
említett bűnökbe, vagy hallgatólagosan tudomásul
vették azokat. Képtelenség és hihetetlen volna
föltételezni, hogy az Úr Krisztus a provincia római
helytartójától vagy a zsidók véneitől
kapta volna a felhatalmazást, hogy kárhoztassa a zsidók
többnejűségét és a
válólevéllel történő
elbocsátást.
Hasonlóképpen
esztelenség volna állítani, hogy Szent Pál Tiberius,
Caligula vagy Néró császár
engedélyével, illetve hallgatólagos
beleegyezésével tiltotta volna a válást és a
vérfertőző kapcsolatot. Egyetlen józan
gondolkodású ember sem győzhető meg arról, hogy
a házasság szentségéről és
fölbontathatatlanságáról (Apostoli kánonok
16--18.), a rabszolgák és szabadok
házasságáról hozott törvényeket az
Egyház a római császároktól
ráruházott hatalommal alkotta volna, hiszen ezek a
császárok a kereszténység halálos
ellenségei voltak, s nem volt más céljuk, mint hogy Krisztus
ifjú Egyházát véres üldözésekkel
kiirtsák. Márcsak azért sem eredhetnek az Egyház
házassági törvényei a
császárokról, mert annyira eltérnek a korabeli
polgári jogtól, hogy Antiochiai Szent Ignác (Levél
Polikárp püspökhöz), Jusztinosz (Nagy Apológia 15)
, Athenagorasz (Legatio pro christianis 32--33) és Tertullianus (De
corona militum 13.) nyilvánosan jogtalannak és
házasságtörőnek nevezte az olyan
együttélési formákat, amelyeket a császári
törvények elismertek.
Ha pedig úgy tűnnék, hogy az
Egyház a keresztény császároktól nyerte
házassági joghatóságát,
meggondolandó, hogy a pápák és a zsinatokra összegyűlt
püspökök mindig szabadon és joghatóságuk
tudatában hoztak tiltó vagy pozitív
törvényeket a házasságról koruk
szükségletei szerint, bármennyire eltérőnek
látszott is határozatuk a polgári
törvényektől. Mindenki tudja, hogy a házassági
akadályok -- a fogadalom, a valláskülönbség, a
vérrokonság, a bűntény, a köztisztesség
-- kérdésében a hispániai, arles-i és
kalkedoni zsinat hány olyan határozatot hozott, amelyek messze
eltértek a császári történyektől.
Történeti tény, hogy a fejedelmek nem
hogy maguknak követelték volna a keresztény
házasság törvényalkotását, hanem
elismerték, hogy ez a joghatóság az Egyházat
illeti. Honorius, Theodóziosz és Justinianus
császár megvallotta, hogy a házasságot
érintő kérdésekben nem tehet mást, mint hogy
támogatja és őrzi az egyházi törvényeket.
S ha a királyok házassági akadályok ügyében
rendelkeztek, megvallották, hogy nem az Egyház tudta
nélkül, hanem annak engedélyével és
tekintélyével jártak el; a törvényes
születés, a válás és a házassági
kötelék minden kérdésében
kikérték és el is szokták fogadni az Egyház
véleményét. Joggal határozta meg tehát a
Trienti Zsinat, hogy az Egyház hatalmában áll "a
bontó akadályok meghatározása, és a
házassági ügyek egyházi bíróságra
tartoznak" (24. sessio).
|