3. A TÖRTÉNELEM TANÚSÁGA

a) Az egyház nem elbitorolta a polgári jogot.

Végül nagy súllyal esik latba, nagy a történelem tanúsága arról, hogy az Egyház szabadon és következetesen gyakorolta a szóbanforgó házassági törvényhozást és bíráskodást oly időszakokban is, amikor az államok vezetői beleegyeztek a fentebb említett bűnökbe, vagy hallgatólagosan tudomásul vették azokat. Képtelenség és hihetetlen volna föltételezni, hogy az Úr Krisztus a provincia római helytartójától vagy a zsidók véneitől kapta volna a felhatalmazást, hogy kárhoztassa a zsidók többnejűségét és a válólevéllel történő elbocsátást.

Hasonlóképpen esztelenség volna állítani, hogy Szent Pál Tiberius, Caligula vagy Néró császár engedélyével, illetve hallgatólagos beleegyezésével tiltotta volna a válást és a vérfertőző kapcsolatot. Egyetlen józan gondolkodású ember sem győzhető meg arról, hogy a házasság szentségéről és fölbontathatatlanságáról (Apostoli kánonok 16--18.), a rabszolgák és szabadok házasságáról hozott törvényeket az Egyház a római császároktól ráruházott hatalommal alkotta volna, hiszen ezek a császárok a kereszténység halálos ellenségei voltak, s nem volt más céljuk, mint hogy Krisztus ifjú Egyházát véres üldözésekkel kiirtsák. Márcsak azért sem eredhetnek az Egyház házassági törvényei a császárokról, mert annyira eltérnek a korabeli polgári jogtól, hogy Antiochiai Szent Ignác (Levél Polikárp püspökhöz), Jusztinosz (Nagy Apológia 15) , Athenagorasz (Legatio pro christianis 32--33) és Tertullianus (De corona militum 13.) nyilvánosan jogtalannak és házasságtörőnek nevezte az olyan együttélési formákat, amelyeket a császári törvények elismertek.

b) Az Egyház nem uralkodóktól kapta joghatóságát.

Ha pedig úgy tűnnék, hogy az Egyház a keresztény császároktól nyerte házassági joghatóságát, meggondolandó, hogy a pápák és a zsinatokra összegyűlt püspökök mindig szabadon és joghatóságuk tudatában hoztak tiltó vagy pozitív törvényeket a házasságról koruk szükségletei szerint, bármennyire eltérőnek látszott is határozatuk a polgári törvényektől. Mindenki tudja, hogy a házassági akadályok -- a fogadalom, a valláskülönbség, a vérrokonság, a bűntény, a köztisztesség -- kérdésében a hispániai, arles-i és kalkedoni zsinat hány olyan határozatot hozott, amelyek messze eltértek a császári történyektől.

c) Az uralkodók elismerték joghatóságát.

Történeti tény, hogy a fejedelmek nem hogy maguknak követelték volna a keresztény házasság törvényalkotását, hanem elismerték, hogy ez a joghatóság az Egyházat illeti. Honorius, Theodóziosz és Justinianus császár megvallotta, hogy a házasságot érintő kérdésekben nem tehet mást, mint hogy támogatja és őrzi az egyházi törvényeket. S ha a királyok házassági akadályok ügyében rendelkeztek, megvallották, hogy nem az Egyház tudta nélkül, hanem annak engedélyével és tekintélyével jártak el; a törvényes születés, a válás és a házassági kötelék minden kérdésében kikérték és el is szokták fogadni az Egyház véleményét. Joggal határozta meg tehát a Trienti Zsinat, hogy az Egyház hatalmában áll "a bontó akadályok meghatározása, és a házassági ügyek egyházi bíróságra tartoznak" (24. sessio).