|
Ha a
magánjótékonyság nem elegendõ, az
államhatalom feladata pótolni az elégtelen egyéni
erõfeszítéseket, fõként a közjó
szempontjából oly fontos esetben, mint a családok
és a házastársak emberhez méltó helyzete. Ha
ugyanis a családoknak, fõként a sokgyermekes
családoknak nincs rendes lakása; ha a családfõ nem
talál munkaalkalmat és keresetet; ha a mindennapi
szükséglet cikkei drágaságuk miatt megvehetetlenek;
ha még a családanya is, a család nem kis
kárára pénzkeresõ munkára kényszerül,
s az anyasággal kapcsolatos rendes és rendkívüli
terhek idején megfelelõ élelem gyógyszer, orvosi
és más segítség nélkül marad, érthetõ,
hogy a házastársak elcsüggednek, túlságosan
nehéznek találják a családi élet és
Isten törvényeinek megtartását. Veszedelembe
kerül a közbiztonság, az állami élet, mert
ilyenkor az emberek úgy kétségbe tudnak esni -- mivel
semmi vesztenivalójuk nincs --, hogy az állam és a
fönnálló rend fölforgatásától
várják helyzetük javulását.
Ezért az állami élet és a közjó
felelõs õrei a házastársak és a családok
megsegítését nem hanyagolhatják el anélkül,
hogy súlyosan ne ártsanak az államnak és a közjónak
is. A törvényhozásban tehát és az állami
költségvetés megállapításakor úgy
gondoskodjanak a szegény családok támogatásáról,
mint akik az ilyen gondoskodást legelsõ kötelességeik
közé sorolják.
E téren fájdalommal látjuk, hogy a természetes
rend fölforgatásával a törvénytelen anyának
és gyermekének (akit egyébként a nagyobb rossz elhárítása
miatt szintén segíteni kell), szívesen és bõségesen
nyújtanak olyan támogatást, amit a törvényes
anyától és gyermektõl megtagadnak, vagy szûkösen
mérik, vagy szinte ki kell tõlük csikarni.
|