I. A GYERMEK

A házasság javai között elsõ helyen áll a gyermek. Így tanította már maga az emberi nem Teremtõje, aki végtelen kegyessége szerint az emberi élet folytatásában az emberek segítségét igénybe akarta venni, midõn a paradicsomban a házasságot alapítván õsszüleinknek, s rajtuk keresztül az összes eljövendõ házastársaknak mondta: "Növekedjetek és sokasodjatok, és töltsétek be a földet." Szent Ágoston ugyanezt az igazságot Szent Pál apostolnak a Timóteushoz írt elsõ levelébõl is levonja, mondván: "Maga az Apostol a tanúja, hogy a házasság célja a gyermeknemzés, midõn mondja: Akarom, hogy a fiatalok férjhez menjenek. S mintha valaki tõle az okot kérdezné, azt feleli: Fiakat szüljenek, anyák legyenek."( De Genesi ad litteram. 9,7,12; 1Tim 5,14.)

Hogy a gyermek Isten mekkora jótéteménye és a házasságnak milyen nagy áldása, az kitûnik az ember méltóságából és magasztos céljából. Az ember már eszes természetének kiválóságával is minden más látható teremtményt felülmúl. Még emeli a méltóságot, hogy Isten nem csupán azért akarja az emberek megszületését, hogy éljenek és betöltsék a földet, hanem hogy Õt tiszteljék, megismerjék, szeressék és Benne örök boldogságukat találják meg az égben. E végcél az embernek Isten kegyelmébõl a természetfölötti rendbe emeltetése folytán mindent felülmúl, amit szem látott, fül hallott vagy az ember szívébe fölhatolt (vö. 1Kor 2,9.). A mindenható Isten erejébõl a szülõk közremûködésével született gyermek tehát az isteni Jóság kiváló ajándéka és a házasság nemes gyümölcse.

A keresztény szülõk értsék meg, hogy õk nemcsak az emberi nemnek a földön való elterjesztésére és fenntartására vannak, s nem is csak azért, hogy az igaz Istennek akármilyen tisztelõket neveljenek, hanem hogy Krisztus egyházának gyermekeket, a szenteknek polgártársakat, az Istennek háznépet szüljenek (Ef 2,19.), hogy az Isten és az Üdvözítõ igaz tiszteletének élõ nép szaporodjék. Magát a megszentelõ kegyelmet a keresztény szülõk - még ha a kegyelem állapotában vannak is - ugyan nem önthetik át a gyermekbe, sõt a természetes nemzés a halál útja, melyen az áteredõ bûn megy a gyermekbe; mégis valamiképpen részesei az elsõ paradicsomi házasságnak, mivel gyermeküket fölajánlják az Egyháznak, hogy az mint az Isten gyermekeinek termékeny anyja, a keresztségben újjászülje természetfölötti életre; s így a gyermek Krisztus eleven tagja, az örök élet és az örök boldogság részese és örököse legyen, melyre valamennyien teljes szívbõl vágyódunk.

Ha a keresztény anya mindezt megfontolja, akkor tökéletes és felsõbbrendû vigasztalódással veszi tudomásul az Úr Jézus róla mondott szavait: "Az asszony miután megszülte a gyermeket, már nem emlékezik szorongatásáról örömében, hogy ember született a világra" (Jn 16,21.), s anyai tisztének minden fájdalmát, gondját és terhét erõs lélekkel viselvén, sokkal több és sokkal szentebb jogon dicsekszik majd az Úrban gyermekeinek virágzó koszorújával, mint a római matróna, a Gracchusok anyja. Sõt mindkét házastárs készséges és hálás lélekkel fogadja majd Isten kezébõl a gyermekeket, s bennük az Istentõl rájuk bízott talentumot lát, amelyet nemcsak a saját és a földi haza javára kell kamatoztatni, hanem az ítélet napján Istennek kell kamatostul visszaadni.