|
A
gyermeknemzés egyedül nem meríti ki a házasság
elsõ javának fogalmát, hanem hozzá tartozik
még a gyermeknevelés is. Elégtelen volna a
végtelenül bölcs Isten gondoskodása a
világrajött gyermekrõl és következõleg az
emberi fajról, ha azoknak, akiknek hatalmat és jogot adott a
gyermeknemzésre, nem adott volna jogot és kötelességet
a gyermeknevelésre. Köztudott, hogy a gyermek még a
természetes élet terén is, annál inkább a
természetfölötti élet terén,
önmagával tehetetlen és magáról gondoskodni
nem tud, hanem mások segítségére,
oktatására és nevelésére szorul sok
éven át. Egészen természetes, mert így
követeli Isten és a természet, hogy a gyermeknevelés
joga és kötelessége azokat illeti, akik az
életrehozás mûvét megkezdték, s kiknek tilos
a megkezdett mûvet abbahagyva biztos pusztulásnak kitenni az
életet. Márpedig a gyermekek szükséges
nevelése legjobban a házasságban oldható meg, mert
a szülõk fölbonthatatlan kötelékkel vannak
egymáshoz kötve, s így mindkettõ munkája
és kölcsönös támogatása
rendelkezésre áll.
Mivel az ifjúság keresztény nevelésével
másutt bõségesen foglalkoztunk (Divini illius Magistri
enciklika.1929. dec. 31.), a rávonatkozó tant Szent
Ágoston szavainak ismétlésével foglaljuk
össze: "A gyermek elvárja, hogy szeretettel fogadják. .
. vallásosan neveljék" (De Genesi ad litteram. i. h.).
Ugyanezt a tételt az egyházi törvénykönyv
velõsen így fejezi ki: "A házasság
legelsõ célja a gyermeknemzés és a gyermeknevelés"
(CIC 1013. k.).
Végül nem hallgathatjuk el, hogy az új életet
fakasztó, Istentõl nyert emberi képesség
tisztességes használata kizárólag a házasok
joga és kiváltsága, s föltétlenül a
házasság szent korlátai között kell maradnia,
éppen a gyermek javára, a szülõkre rótt
kettõs feladat nagy méltósága és
kiváló jelentõsége miatt.
|