c) A szentségi kegyelem

A fölbonthatatlanságon túl a házasság mint szentség még sokkal magasztosabb elõnyöket is tartalmaz, melyeket már maga a szentség név is jelez. A szentség szó ugyanis a keresztényeknek nem üres szó, mert az Úr Krisztus "a szentségek alapítója és tökéletesítõje"(Trienti Zsinat 24. sess.) azáltal, hogy hívei házasságát az Újszövetség igaz és sajátos szentségévé emelte, annak a különös kegyelemnek jelévé és forrásává tette, amellyel "a természetes szeretetet nagyobb tökéletességre emeli, az elválaszthatatlan egységet megerõsíti és megszenteli a házastársakat" (Uo.)

És mivel Krisztus a hívõk között magát az érvényes házassági beleegyezést tette meg a kegyelem jelévé, a szentségi jelleg a keresztény házassággal ánnyira összefügg, hogy a megkereszteltek között igazi házasság nem jöhet létre anélkül, hogy "egyúttal szentség is ne legyen" (CIC 1012. k.).

Mikor tehát a hívek õszinte lélekkel megadják a házassági beleegyezést, megnyitják önmaguknak a szentségi kegyelem kincstárát, melybõl természetfölötti erõket merítenek kötelességeik és feladataik hûséges, szent és mindhalálig állhatatos teljesítésére.

Ez a szentség ugyanis mindazokban, akik nem gördítenek akadályokat mûködése elé, nem csupán a természetfölötti élet forrása lesz, azaz növeli a megszentelõ kegyelmet, hanem különleges ajándékokat, jó indulatokat, kegyelmi csírákat ad; fokozza és tökéletesíti a természetes erõket, hogy a hitvesek ne csupán értelemmel értsék, hanem bensõségesen ízleljék, szilárdan õrizzék, hatékonyan akarják és meg is tudják tenni mindazt, ami a házas állapothoz, annak céljaihoz és kötelességeihez tartozik. Végül jogot biztosít nekik ahhoz, hogy mindannyiszor elnyerjék a segítõ kegyelmet, valahányszor állapotbeli kötelességeik teljesítéséhez arra szükségük van.

Mindazonáltal, mivel a természetfölötti világrendben az isteni gondviselés törvénye az, hogy akik egy szentséget értelmük teljes használatának birtokában vesznek föl, annak teljes gyümölcseit csak akkor nyerik el, ha a kegyelemmel maguk is együtt mûködnek, a házassági kegyelem nagyrészt földbe ásott, gyümölcstelen talentum marad, ha a hitvesek a természetfölötti erényeket nem gyakorolják, a kegyelem kapott magvait nem gondozzák és nem fejlesztik. Ha azonban megteszik, ami rajtuk áll, tanulékonyak a kegyelem iránt, akkor elbírják állapotuk terheit és kötelességeit, s e nagy szentség hatására erõsek, szentek, mintegy fölszenteltek lesznek. Szent Ágoston ugyanis azt tanítja, hogy miként a keresztség és a papság által az ember kiválasztatik és segítséget nyer az élet keresztény formájához, illetve a papság viselésére, s e két szentség segítsége soha nem hagyja el, majdnem ugyanúgy (nem eltörölhetetlen szentségi jegy által) a hívõket, akik egyszer házasságot kötöttek, a szentség kegyelme és köteléke soha többé nem hagyja el. Sõt mint ismét Szent Ágoston hozzáfûzi, ezt a szent köteléket akkor is magukkal viszik, ha házasságtörõk lesznek, de akkor már nem a kegyelem dicsõségére, hanem a bûn büntetésére, "minként a hitehagyott lélek, aki Krisztus házasságát elhagyva a hitet ugyan elveszíti, a hit szentségét azonban nem, amelyet az újjászületés fürdõjében vett föl." (De nuptiis et concupiscentia. i. h.)

A keresztény hitvesek, akiknek a szentség aranylánca nem bilincs hanem ékesség, nem béklyó, hanem erõsség, minden erejükkel azon legyenek, hogy házasságuk nem csupán a szentség ereje és jelentõsége miatt, hanem saját lelkületük és erkölcseik szerint is állandóan eleven képe maradjon annak a nagyon termékeny viszonynak, amely Krisztus és az Egyház között van, és a legtökéletesebb szeretetnek méltán tiszteletreméltó misztériuma.

Ha az eddigieket jól megfontoljuk és a házasság kiváló javai -- a gyermek a hûség és a szentség -- kellõ megvilágításban állnak elõttünk ,Tisztelendõ Testvérek, akkor csodálattal kell magasztalnunk az isteni bölcsességet, szentséget és jóságot, amely a hitvesek méltóságáról és boldogságáról, az emberi nem fenntartásáról és szaporodásáról egyedül a házasság tiszta és szent szövetségében ilyen bõkezûen gondoskodott.