|
Sorra véve az egyes támadásokat,
Tisztelendõ Testvérek, melyeket a házasság java
ellen intéznek, elõször a gyermekrõl szólunk.
A gyermeket sokan vakmerõen a házasság kellemetlen
terhének nevezik, melytõl a házastársaknak
óvakodniuk kellene, de nem a tisztességes
önmegtartóztatással, amely mindkét
házastárs beleegyezésével a
házasságban is megengedett, hanem a természettel való
visszaélés által. Vannak, akik ezt a bûnös
kedvezményt azért igénylik, mert irtóznak a
gyermektõl, és érzéki vágyaikat teher
nélkül akarják kielégíteni. Vannak, akik azt
hajtogatják, hogy nem tudnak önmegtartóztatásban
élni, a gyermeket viszont önmaguk vagy a feleségük
állapota, vagy a család gazdasági viszonyai miatt nem
vállalhatják.
Pedig semmiféle ok, még
a legsúlyosabb sem teheti természetessé és tisztességessé
azt, ami önmagában természetellenes. A házastársi
jog gyakorlása ugyanis természeténél fogva a
gyermeknemzésre irányul, tehát a természet ellen vétenek
és ocsmány, s bensõ lényegében tisztességtelen
dolgot tesznek, akik annak természetes célját és
hatását meghiúsítják.
Ezért nem csoda, hogy az Úristen
a Szentírás tanúsága szerint különös
szigorral üldözi ezt a gyalázatos bûnt, s néha
halállal is büntette, amint Szent Ágoston mondja:
"Tiltott módon és erkölcstelenül él a feleségével,
aki a gyermek fogamzását megakadályozza. Ezt tette Onán, Júda fia, és
Isten megölte miatta." (De conjugiis adulterinis. 2,12.)
Mivel egyesek a kezdettõl
fogva hirdetett és soha el nem ejtett keresztény tanítástól
eltérve újabban nyíltan mást hirdetnek e tárgyban,
a Katolikus Egyház, amelyre maga Isten bízta az erkölcs épségének
és tisztaságának védelmét, az erkölcsi
züllöttségnek ebben a korában, a házasság
tisztaságának e rút szennytõl való megõrzése
céljából, isteni küldetésére hivatkozva
általunk fölemeli hangos szavát és ismét
kinyilvánítja: A házassági jognak olyan használata,
amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától
szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének
megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bûnt
követnek el.
Legfõbb apostoli tekintélyünknél
fogva, s a gondjainkra bízott lelkek üdvéért való
aggodalomból figyelmeztetjük a gyóntató és
lelkipásztorkodó papokat, hogy híveiket Istennek e súlyos
törvénye felõl ne hagyják megtévedni, s méginkább
hogy õk maguk óvakodjanak az effajta hamis véleményektõl,
s azokkal semmiképpen egyet ne értsenek. Ha pedig -- amitõl
Isten óvjon -- egy gyóntató vagy lelkipásztor maga
viszi ezekbe a tévedésekbe a rábízott híveket,
illetve helyesléssel vagy hallgatással megerõsíti õket
tévedésükben, az tudja meg, hogy a legfõbb Bírónak
tartozik szigorú számadással hivatásának elárulása
miatt, s vonatkoztassa magára Krisztus szavait: "Vakok õk és
vakok vezetõi. Ha pedig vak vezet világtalant, mindketten verembe
esnek." (Mt 15,14.)
|