|
Az annyira
túlzott és követelt jogegyenlõséget el kell
ismernünk mindabban, ami az emberi személyt és
méltóságot megilleti, s amely a házassági
szerzõdésbõl következik és hozzá
tartozik a házassághoz. Ezekben mindkét hitvest
egyenlõ jogok és egyenlõ kötelességek illetik
meg. Egyéb területeken bizonyos egyenlõtlenségnek s
alá- és fölérendeltségnek kell lennie, amit a
család java és a családi élet rendjének
egysége és szilárdsága megkövetel.
Ahol pedig a férjezett nõnek társadalmi és
gazdasági helyzete a megváltozott viszonyok miatt bizonyos változásokat
követel, az államhatalom feladata a kor szükségleteihez
és követelményeihez megfelelõen alakítani a nõ
polgári jogait, mindig ügyelve arra, amit a nõ sajátos
természete, a tisztességes erkölcs, a család közjava
követel; ügyelve a család lényegi rendjére,
amelyet az emberinél magasabb isteni tekintély és bölcsesség
szervezett meg, ennélfogva sem állami törvény, sem
magánakarat meg nem másíthatja.
Vannak még másfajta, újabb ellenségei is a házasságnak,
akik az igazi és komoly szeretet, a házastársi boldogság
és bensõséges édesség alapjául a
hajlamok vak összhangját és az együttérzést
akarják megtenni, amit szimpátiának neveznek. Ha pedig ez
a szimpátia megszûnt, szerintük felbomlik a kötelék,
mely a lelkeket egyedül tartotta össze. Vajon mi más ez, mint
homokra építeni a házat, amely Krisztus szava szerint az
elemek elsõ rohamára meginog és összeomlik? "Feltámadtak
a szelek, rárontottak arra a házra, és összedõlt
és nagy lett a romlása" (Mt 7, 27). Ellenben a sziklára
épített ház, a hitvesi szeretetre, a lelkek érett és
tartós egységére alapított házasság
semmiféle viharra meg nem inog és össze nem dõl.
|