I. A PROBLÉMA ÚJ SZEMPONTJAI ÉS A TANÍTÓHIVATAL ILLETÉKESSÉGE

1. ÚJ SZEMPONTOK

A történt változások valóban nagy jelentõségûek és különfélék. Elsõsorban a születések számának gyors növekedésérõl van szó, amely miatt sokan attól félnek, hogy a világ népessége gyorsabban szaporodik, mint azt a rendelkezésre álló javak megengednék, s ezért sok család és fejlõdõben lévõ nép a korábbinál nagyobb gondok közé kerül. Ez könnyen arra indíthatja az államokat, hogy a legradikálisabb eszközöktõl se riadjanak vissza a veszély elhárítása érdekében. Ehhez járul még, hogy nemcsak a munka- és lakásviszonyok, hanem a gyakori gazdasági és oktatásügyi nehézségek is olyan körülményeket teremtenek, melyekben nehéz lenne nagyobb számú gyermek megfelelõ ellátása.

Azt is megjegyezzük, hogy valamiképpen megváltozott a nõ személyének és a társadalomban betöltött szerepének értékelése, valamint a házastársak közötti szeretet és a hozzá kapcsolódó házasélet értelmezése.

Végül különösen arra kell tekintettel lennünk, hogy az ember csodálatra méltó módon elõre haladt mind a természet erõinek megfékezésében, mind ezek tudatos alkalmazásában. És ezt az uralmat a maga egész életére -- azaz testére, lelki erõire, a társadalmi életre, sõt az élet továbbadását irányító törvényekre is -- ki akarja terjeszteni.

Ilyen körülmények között új kérdések merülnek föl:

Vajon nem volna-e megfelelõ -- szem elõtt tartva a mai életkörülményeket, illetve a házasélet aktusának azt a jelentõségét, amellyel a házastársak kölcsönös megértése és hûsége szempontjából bír -- felülvizsgálni a ma érvényben lévõ erköcsi normákat, fõleg ha meggondoljuk, hogy csak nagy nehézségek, olykor csak hõsies erõfeszítések árán lehet azokat megtartani? Vajon nem lehet-e az úgynevezett "totalitás elvét" ezen a téren is alkalmazva megengedni, hogy egy számszerûleg kisebb, de észszerûbb termékenység szándéka egy olyan beavatkozást, amely terméketlenséget okoz, a születésszabályozás szabad és bölcs eszközévé tegyen? Vajon nem volna-e megengedhetõ, hogy a születendõ gyermeket mint célt nem az egyes aktusokhoz tartozónak, hanem inkább a házasélet egészéhez tartozónak véljük? Azt a kérdést is fölteszik, hogy a modern ember megnövekedett felelõsségtudata miatt nem érkezett-e el az idõ, amikor az élet továbbadásának feladatát inkább az értelemre és az akaratra, mint a szervezet biológiai ritmusára kell bízni?