7. Az Egyházban élõ meggyõzõdés alapján, mely szerint az Ur nyájának pásztorai Krisztus és a szentek érdemeinek alkalmazásával meg tudják szabadítani a híveket a büneik után megmaradó büntetésektõl, az Isten népét szüntelenül éltetõ Szentlélek sugallatára a századok során kialakult a búcsúk szokása. Ezáltal az Egyház tanitásában és fegyelmében fejlõdés történt és nem elváltozás, ³³ és a a kinyilatkoztatás gyökerébõl új érték fakad a hivek és az egész Egyház javára.

A búcsúk lassanként terjedõ használata pedig az Egyház története során akkor vált a leginkább nyilvánvalóvá, amikor a római pápák úgy határoztak, hogy az Egyház közjavát szolgáló bizonyos cselekedetek "mindenfajta vezeklés helyettesítésére beszámítandók", ³⁴ és "a büneiket valóban bánó és meggyónó" és az ilyen jócselekedeteket végzõ hívõknek "a mindenható Isten irgalmából és ... apostolainak érdemeiben és tekintélyében bízva", "az apostoli teljhatalommal," "bûneiknek nemcsak teljes és bõséges, hanem a legteljesebb megbocsátását" engedélyezték. ³⁵

"Isten egyszülött Fia" ugyanis ".. kincstárat szerzett a küzdõ Egyháznak, ... ezt a kincstárat pedig rábizta... Szent Péterre, a mennyek országa kulcsainak birtokosára, valamint az õ utódaira és helyetteseikre itt a Földön, hogy üdvös módon osszák szét a hivek között, és sajátos, észszerû okokra való tekintettel engedjék el a bûneiket bánó és megvalló híveknek a bûneikért járó ideigtartó büntetést hol teljesen, hol részlegesen, akár egyetemlegesen bárkinek, akár különlegesen egyeseknek (ahogyan Isten szerint jónak látják). E kincstárhoz tartoznak ... a Boldogságos Istenszülõ és az összes választottak érdemei." ³⁶